Tizenegyedik fejezet - Linnea

Reggel Elise keltett fel, akinek Noel beszámolt a tervünkről. Felvettem egy sötétzöld pulóvert meg egy fekete farmert, és kisminkeltem magam. Elise tűkön ülve várt, amíg Noel meg nem érkezett.
  - Öt percet késtél.
  - Szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy elérjem ezt a külsőt? Sok! - mutatott magán végig Noel. Egy fekete Volvo előtt állt, bőrdzsekiben és szaggatott farmerben. Váo.
  - Noel, honnan loptad ezt a pöpec járgányt? - simított végig Elise a kocsi motorháztetején.
  - Ennyire csórónak nézel?
  - Igen.
  - Ez rosszul esett. - rámpillantott, és elvigyorodott. - Vigyázz, mert a csinos lányoknak nem tudok ellenállni.
Kinyitotta nekem az egyik hátsó ajtót, és mielőtt Elise is beszállt volna becsapta. A barátnőmnek muszáj volt megkerülnie az autót, hogy be tudjon szállni. Noel beindította a kocsit, a motor felzúgott és az iskola felé vettük az irányt. Meglehetősen gyorsan odaértünk, mert még tíz perc volt becsöngetésig.
  - Azt hiszem, az az öt perc nem volt semmi. Ugye, kedves Elise?
Kiszálltunk az autóból, és Noel megint átkarolta a vállam. Azt hiszem, kezdek ehhez hosszászokni. Amint beléptünk a gimibe, egy csomó ember Noel köré gyűlt.
  - Azta, te tényleg népszerű vagy. Jó, hogy autogramot nem kérnek.
  - Honnan tudod? Én vagyok az iskola sztára, még ennyi idő multán is.
  - Hát persze. - szorítottam meg a kezét. Néhányukkal váltott egy-két szót, és elkisért a szekrényemig. Nekitámaszkodott a mellettem jobbra lévőnek, és engem figyelt, ahogy a rendezgetem a könyveim. Épp felénk tartott a biológia tanár, és amint megpillantotta Noelt egy mosoly csúszott az arcára.
  - Noel Dahl, téged is lehet itt látni?
  - Kezét csókolom, tanárnő! Csak a barátomat kísértrem el, de néha azért be szoktam nézni.
  - Ugye tudod, hogy eddig te voltál a legjobb tanítványom?
  - Jaj, tanárnő, zavarba hoz.
  - Már az orvosira jársz?
  - Nem, egy évet kihagytam, a héten voltam felvételin. Most reménykedem, hogy legyek elég jó az elvárasoknak és bekerüljek.
  - Akinek ilyen szép erendményei vannak, azt az első között veszik fel. Remélem ragaszt egy kis tudást Zelmerlöv kisasszonyra, mert ő nem erőlteti meg magát túlságosan.
  - Bízhat bennem, tanárnő. - biccentett Noel. A tanító tovább állt, és rögtön nekiszegeztem Noelnek a kérdésem:
  - Tőled minden tanár el van ájulva?
  - Szerény személyem szerethetetlen, kérlek.
Eszmecserénket a csengő zavarta meg.
  - Azt hiszem ahhoz, hogy azt a srácot féltékennyé tegyük csinálnunk is kéne valamit.
  - Ja, talán.
Noel közelebb hajolt, és egy csókot lehelt az ajkaimra. A lában a csempébe gyökerezett. Kacsintott egyet, megfordult és elhagyta az iskola épületét. Aznap rohadtul jó kedvem volt, és ez Elise figyelmét sem kerülte el.
  - Történt valami jó?
  - Nem, semmi. - füllentettem, miközben a hajamat csavargattam.
  - Kell nekem mindig mindenről lemaradnom. Sebaj, majd megkérdezek mást. Ha te nem vagy hajlandó elmondani..
  - Nem, tényleg nem leszek az.
  - Basszus, ez eddig mindig bejött. Tényleg kénytelen leszek szociális kapcsolatot létesíteni más emberekkel. Vigyázz, mert a végén mással is összebarátkozom.

Delután az iskola előtt várt ránk Noel. Eliset kitette otthon, viszont engem a város másik végébe vitt.
  - Hová megyünk?
  - Mutatni szeretnék valamit. Ugye szereted a macskákat?
  - Őő.. Igen. De ez hogy jön ide?
Noel nem válaszolt, az út többi részét csendben tettük meg. Illetve én teljes szilenciumban ültem, viszont a mellettem ülő őrült (másnak nem tudom nevezni) a rádióval együtt énekelt. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá, de ő ügyet sem vetett a reakciómra.
Egy kisebb palotához értünk, amikor Noel leállította a kocsit. Szinte beleolvadt az erdőbe sötét falaival. Gyönyörű ház volt.
  - Itt laksz?
  - Ja. Szerintem már érted, miért nem akarok egyedül lenni.
Noel kinyitotta az ajtót. Amint beléptem, majdnem átestem egy nyávogó macskán. Pedig igazán észrevehettem volna, mert dagadt volt és hosszú volt a szőre. Noel felkapcsolta a lámpát. A fény egy kristálycsillárból sugárzott. Hogy őszinte legyek, én egy loftlakást képzeltem el lakhelyéül, egészen lenyűgözött.
  - Szerintem kényelmesebb lenne, ha Mircet egy kanapén, vagy tudom én min nyúznád.
  - Már ha engedi. Eléggé fúj rám.
  - Nem nagyon találkozott eddig rajtam kívül emberekkel. Évek óta boldogít, viszont eddig senkinek sem mutattam meg.
  - Vegyem megtisztelésnek, hogy bemutatod?
Noel elmosolyodott, és az ölébe kapta Mircet. Valami olyasmit motyogott, hogy: "Gyere hercegnőm, hoztam egy barátot", utána elindult egy kétszárnyú ajtó felé. Az előszoba fekete márványán hangosan kopogott a bakancsom sarka. Lehúztam, és az ajtó mellé helyeztem. A nappali gyönyörű volt. Fekete bőr ülőgarnitúra állt a szoba közepén, alatta egy vörös szőnyeggel. A fal színét nem lehetett látni, mert könyvespolcokkal volt eltakarva. Egy üveg dohányzóasztalra vastag könyvek voltak rápakolva.
Noel lerakta Mircet a kanapéra, és leült. Az ölébe húzta a macskát, és a füle tövét vakargatta.
  - Ne félj, senki sem harap. Bár a kis primadonnám nevében nem nyilatkoznék..
Mirc összegömbölyödött az ölében, de Noel addig bökdöste, amíg egy óriási nyávogás kíséretében le nem ugrott onnan. Lehuppantam a kanapéra. Mirc a lábamhoz dörgölőzött, végigsimítottam a hátán. A szőre meglehetősen puha volt, nem tudtam megállni, hogy ne símogassam. Felugrott az ölembe, és a hátára fordult.
  - Szimpatikus vagy neki. Hé, ez jó jel!
  - Hát.. Igazából még nem nagyon találkoztam olyan macskával, ami nem nyávog rám.
A hasát vakargattam, elkezdett dorombolni. Elmosolyodtam, és felnéztem Noelre. Felállt, és visszapakolta a polcra a könyveket.
  - Kérsz valamit? Italt, vagy..
  - Nem, kösz. - vágtam a szavába. Az ételre még csak gondolni sem tudtam.
Visszaült mellém, egy kicsit közelebb, mint azelőtt. Kinyújtotta a lábait, és egy ideig a cipőjét bámulta.
  - Ami az iskolában történt, azért bocsi. Sajnos nyel.. - elharapta a mondat végét, és engem bámult. Megpróbáltam tudomást sem venni róla, de az arcom égett. Odakaptam a kezem, Mirc dühösen nyávogott egyet a simogatás befejezése miatt. Hátrasimítottam egy elszabadult tincset a fülem mögé, és a szobában lévő egyetlen festmémyre szegeztem a figyelmem. Egy óvodáshoz illő firkálmány volt rajta, de mégis megragadta a figyelmem. Tekintetem a könyvespolcokra siklott, ahol a könyvek gerincén latin feliratok futottak végig.
  - Ezt te mind olvastad? - mutattam körbe.
  - Csak egy részét. Van, ami az örökségből maradt rám. Igazából az a szerencsém, hogy a nagyapám is orvos volt, egy csomó olyan témájú könyv van itt, ami nekem kell.
  - Örökség?
  - Igen. Az anyai nagyszüleim meghaltak, és rám hagytak mindent. Ezért van ilyen bestiális házam, meg minden.
  - Éértem.
  - Biztos nem kérsz semmit? Én főzök magamnak egy teát. A konyhában leszek, szemben a második ajtó.
Megráztqm a fejem és Noel elhagyta a nappalit, én meg egyedül maradtam. Egy ideig még nyúztam Mircet, utána az ablakhoz léptem. Villámlások világították meg a borult eget, de esőnek nyoma sem volt. Még.
Miután meguntam az ablakon kibámulást, elindultam a konyha felé. Elhaladtam egy óriási két felé ágazó lépcső mellet, rögtön utána meg is találtam Noelt. Egy fekete bögre mögött ült, és egy teafilteres dobozban turkált. Amint meglátott felpattant és kihúzta nekem a mellette levő széket.
  - Teljesen olyan vagy, mint egy angol. Teát iszolt, kihúzod a székem.. - közöltem vele, miután leültem.
  - Nem véletlenül. Az anyai nagymamám angol volt, Svédországba jött cserediáknak. Beleszeretett a nagyapámba, és miatta visszautazott ide. Az életem nagy részét ebben a házban töltöttem, a szüleim sosem csíptek engem. Minden szünetben és a hétvégéken itt voltam. Nagymama megtanította, hogyan kell egy hölgyet elbűvölni, meg ilyenek.. Az a baj, hogy ez mostanában nem ér túl sokat, mindenkinek csak akkor kellesz, ha van pénzed.
Kivéve nálam. - gondoltam. Noel előkotort egy erdeigyümölcsös teafiltert, és a forró vízbe lógatta.
  - Biztos ne csináljak neked is?
  - Nem szeretem a teát. Ez olyan, mint a csoki. Rosszul leszek tőle.
 Noel egy ideig áztatta a filtert, utána kivette és a kuka felé hajította. Az pont a közepébe esett, én meg elkerekedett szemekkel bámultam Noelre. A szájához emelte a bögrét és elmosolyodott. A szívem gyorsabban kezdett verni. Neeem, nem szabad. Tegnap előtt szakítottam, nem lehet, hogy csak úgy ennyi idő alatt beleszeressek másba.. Ugye? Abszolút nincs tapasztalatom az ilyesmiben, és ez néha kifejezetten gáz tud lenni. Elvörösödtem, és az asztalt bámultam. Magamon éreztem Noel pillantását, ami csak rontott a helyzeten. Most tényleg nem szabadna semmi égő dolgot csinálnom.
Mirc nyávogására eszméltem fel. Seperc alatt az ölemben kötött ki. Noel tettetett rosszallással nézte a macskát.
  - Te megcsalsz? Büdös macska. Ne nyávogj így rám, ez az igazság! Ha találsz egy nálam szebb példányt, rögtön ráveted magad?
Valahogy nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy azt mondta, nála szebb. Az arcom olyan vörös lett, mint a sötétpiros csempe.
  - Egyébként Zelmerlöv kisasszomy, hogy is van ez a biológiás dolog?
  - Mondtam, hogy rühellem. Engem nem tud annyira magába szippantani, mint téged.
  - Itt a táskád, ugye?
  - A kocsiban hagytam.
  - Mindjárt jövök, egy perc.
Egy kis idő múlva Noel az ajtóban állt, a vállán a hátizsákommal.
  - Basszus, ez jó nehéz! Mit hordasz te ebben?
  - Hat órára való tankönyv, füzet és néhány atlasz.
Lerakta egy székre, és kivette belőle a bioszkönyvem. Az asztalra helyezte, és elém csúsztatta. Feljajdultam, Noel erre felnevetett. Kinyitottam a könyvet, Noel közelebb csúszott hozzám, az oldala hozzáért az enyémhez. Elkezdte magyarázni a tananyagot, és közben egy ceruzával mutogata az ábrákat. Egy csomószor megfogta a kezem, amikor megkérdezte, hogy eddig értem-e. Nem, rohadtul nem értem, mert ügyelnem kellett magamra, hogy ne ugorjak neki, vagy pattanjak fel. Fix, hogy direkt csinálta.
  - Ha ezt megjegyzed te leszel az ász.
  - Köszönöm. - mosolyogtam rá.
  - Nincs mit. Én vagyok Bioman, viszont mindenki csak Noel Dahl néven ismer.
  - Másnak is adtál ilyen leckéket?
  - Nem, én csak megírtam néhány ember háziját, viszont néha írtam egy lapot, amit ha megtanult biztos, hogy ötöst írt.
  - Háh, akkor tényleg hős vagy. Sikerült valahogy beleverned a fejembe.
Noel arcán szétterült egy vigyor, és átkarolta a vállam. Még közelebb kerültünk egymáshoz, és én még jobban elpirultam. Amikor anya azt mondta, hogy neki is volt ilyen és kinőtte, tényleg hittem neki. De most már erősen kételkedem abban, hogy igaza lehet. Levette a karját a vállamról, és felállt a székről.
  - Gyere. - utasított Noel, és kinyújtotta felém a kezét. Egy ideig tétován néztem a kinyújtott karját, utána a kezébe csúsztattam az enyémet. Felmentünk a lépcsőn, áthaladtunk egy szobán és végül egy erkélyen kötöttünk ki. Gyönyörű volt a kilátás, az óriási fenyőerdőn túl látni lehetett a Västeråshoz messze fekvő hegyeket. Egy ideig csak kapkodtam a levegőt, utána Noelre néztem.
  - Ez gyönyörű! - sóhajtottam. Néhány magasabbra nőtt fenyő ágai közül átszűrődött a fény és megvilágította Noel arcát. A szeme csillogott, a haját szél borzolta. Szívdöglesztően nézett ki.
  - Akárcsak te. - mosolygott. Közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekam és megcsókolt. Miután elengedett, elakadt a lélegzetem. Újra magához húzott, viszont most felkapott az ölébe. Csak most vettem észre, hogy a szoba, amin átmentünk egy hálószoba volt. Noel átvitt engem a helységen, miközben csókolgatott. Végül a nappaliban kötöttünk ki és Noel a kanapén folytatta tovább a kényeztetésem. Hogy volt-e rossz érzésem? Le akartam állni? Egyáltalán nem.