Tizenhetedik fejezet - Viktor

Linnea a kanapén feküdt, békésen szuszogott. Az arca gyönyörű volt, egy halvány mosoly húzódott az ajkán. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor mellette ébredtem, óriási hiányérzet hasított belém. Nem tudtam elképzelni nélküle az életem, és most, hogy az elmúlt hónapokban eltaszítottam magamtól, egy üres lyuk tátongott a lelkem közepén, amit csak a jelenléte tudott betömni. Elindultam felé, egy hirtelen gondolat által vezérelve felkaptam, és a szobájába vittem. Továbbra is ijesztően könnyű volt. Betakartam, és lebaktattam a konyhába, hogy készítsek magamnak egy kávét. Hozzászoktam, hogy minden napot egy koffeinlökettel indítok, plusz egy káros szokás. Feltett szándékomnak tartottam, hogy letegyem a cigit, de akárhányszor megfordult ez a fejemben, rágyújtottam még egy szálra. Reménytelen vagyok, ez teljesen olyan, mint amikor két éve fel akartam javítani a történelem jegyeimet, de sorra gyűjtöttem a karókat.
  Teljesen tanácstalanul álltam a konyhapultnak támaszkodva, egy kávésdobozt sem találtam, már a feladás szélén álltam. Felkutattam az egész polcrendszert, az egyetlen érdekes dolog, amit találtam, az egy meglehetősen nagyra nőtt kaszáspók volt. Végül már a pultnak vertem a fejem, és teljesen letettem a dologról.
  - Mit keresel? - hallottam Linnea álmos hangját. Végigmért engem és elmosolyodott.
  - Kávét, de..
Átnyúlt fölöttem, és elvett egy szürke zacskót. Beleszórt egy kanálnyi port a bögrémbe, és vizet melegített.
  - Beszéltem Noellel, át fog jönni, és felvállalta a tettestársságot, mivel valójában az ő ötlete volt a dolog.
  - Hogy érted?
  - A módot ő találta ki, zseniális a srác. Mondjuk nem is csodálom.
Pont ezért nem illettem a képbe én. Linnea akárhányszor csak Noelről beszélt, mindig valami jót mondott róla, én meg egyedül a feladásban vagyok jó. Megszólalt az ajtócsengő, Linnea felderült arccal nyargalt a bejárat felé. Amíg távol volt, befejeztem a kávét, és elmélyülten kevergettem. Megpróbáltam nem gondolni semmire, de mint az utóbbi időben, ez valahogy nem sikerült, épp az ellenkezője történt meg.
Noel bemasírozott a konyhába, és levetette magát a bárszékre. Köszönt, fordult egyet a tengelye körül, és nagyokat pislogott rám. A szemöldököm vészesen fentebb találtam meg.
  - Ha szépen megkérlek, csinálsz nekem is egyet?
Lenyeltem a csípős megjegyzésem, és egy bögre után nyúltam. Linnea leült Noel mellé, fejét a konyhapulton pihentette. Csak reménykedni tudtam, hogy rémesre csináltam a kávéját, és amikor Noel arca megrándult az első kortynál, mérhetetlenül nagy elégedettség áradt szét bennem. Linnea összehúzott szemekkel nézett rám, én csak megvontam a vállam.
  - Azt hiszem itt hagylak titeket. - szólaltam meg, és a lépcső felé vettem az irányt. A ruháim Linnea szobajában voltak, de elvileg a vendégszobában laktam. Levetettem magam az ágyra, és az ölembe vettem a laptopom. Írtam egy üzenetet Facebookon Robinnak, hogy holnap már számíthatnak rám, és egy ideig céltalanul görgettem a kezdőlapon. Selfiek tömkelegét szemlélhettem meg, szinte mindegyiken zavarbaejtő pózban álltak az iskolai lányok. Khm, ribancok.
A telefonom megszólalt, Helena számát jelezte. Mély levegő, higgadtság..
  - Viktor, te meg hol a frászban vagy?
  - Otthon.. Illetve.. Mindegy.
  - És egy szó nélkül itt mersz hagyni?
  - Igen. Miért?
Zihált, mint aki most futott le egy maratont. A hívásnak vége szakadt, én újra a gépet figyeltem.
  - Kivel beszéltél? - kérdezte Linnea szomorkás hangon, az ajtóban állt keresztbe font karral.
  - Senkivel. Noel már elment?
  - Aha.. Dolga akadt.
Száját próbálta mosolyra húzni, de ez nem sikerült neki. Tudtam, hogy valami bántja.
  - Történt valami? - tettem fel végül a kérdést.
  - Honnan veszed?
  - Ismerlek. Bármennyire is próbálod elrejteni az érzéseid, átlátok a falon, amit magad köré építettél.
  - Ezt a költői megfogalmazást! Itt láthatjuk korunk Shakespearejét, csak még nem mutatta meg, mit tud.
Elmosolyodtam, és ő is ezt tette.
  - Jó látni, hogy nem egy rideg, mosolygásra képtelen jégfigurát faragtak belőled. - sóhajtotta, és leült mellém az ágyra. - Nincs kedved sétálni? Engem megöl a bezártság.
  Megvontam a vállam, de utána bólintottam egyet. Mind a ketten feltápászkodtunk, néhány perccel később már az utcán baktattunk, szótlanul. Végül Linnea törte meg a csendet, és elkezdett faggatózni úgy.. Mindenről. Akármit mondtam, ő nevetett.
  - Említetted ezt a Helenát.. Vele mi lett?
  - Hogy érted? Továbbra is bent van, hacsak nem engedték ki ennyi idő alatt.
  - Tudod, hogy értem.
  - Nem volt semmi. Mármint én nem tudok róla, lehet, hogy van egy titkos szentélye rólam a szekrényében.
  - Ha tényleg van, én rohadtul féltékeny leszek. Nekem szinte még képeim sincsenek rólad. Na jó, csak néhány.
Jobbnak láttam meg sem szólalni, én az összes fotót kitöröltem, amin ő is szerepelt. Az ajkamat harapdáltam, egyikünk sem feszegette tovább ezt a témát. Linnea előkapta a telefonját, az arcomba nyomta, és csak a vaku villanásánál esett le, hogy mit akar. Sűrűn pislogtam, ő belehajolt a mobiljába. Beértünk egy forgalmasabb utcába, Linnea meg ment, semmivel sem törődve. Az egyik feljáróról épp kikanyarodott egy kocsi, és ha én nem kapom el.. Bele sem merek gondolni, mi történt volna. Megszeppenve bámult rám, és a kezemre, ami még mindig az ő vállán volt. Visszarántottam, viszont ő a nyakamba ugrott. Most rajtam volt a sor a csodálkozásban. Linnea sosem volt a heves érzelmek embere, legalábbis tudtommal. A karommal esetlenül átkaroltam a derekát, néhány pillanat múlva elhúzódott tőlem.
  - Bocsi, csak.. Izé..
Elmosolyodtam, ezzel belé folytottam a szót. Elindultunk a házuk felé (furcsa lesz otthonnak hívni), viszont amikor odaértünk egy ismerős autó állt a felhajtón. A szüleimé. Pechemre pont akkor léptek ki az ajtón, csodálkozással kevert megvetéssel bámultak rám.
  - Viktor drágám, te mégis mit keresel itt? - szólalt meg anya a kínos csendet megtörve, viszont én csak nyeltem, mint kacsa a nudlit. Szólásra nyitottam a szám, még nem késő valamit kitalálni, viszont Linnea gyorsabb volt. Elmesélte a kijutásom történetét, közben megtartottuk a biztonságos távot.
  - Most azonnal szállj be a kocsiba! - mennydörögte apám, és próbált szigorúan nézni.
  - Nem.
  - Ne ellenkezz, ha nem akarod életed hátralevő részét..
  - Ó, most hirtelen észrevettétek, hogy én is létezem? Csodálatos!
  - Hogy mersz így beszélni velünk? - kérdezte remegő hangom anyám, és lehajtotta a fejét. Még ők vonnak kérdőre engem?
Előhalásztam a zsebemből a cigarettás dobozt, és egy szálat a számba tettem. Már épp a meggyújtásnál tartottam, amikor egy csattanást hallottam, az arcom elkezdett égni. Anyám állt előttem, szigorúan nézett rám, keze még mindig fel volt emelve.. Felpillantottam, mindezt mosolyogva.
  - És még van kedved vigyorogni? Rendben. Mától ne keress minket, mint a szüleid, a dolgaidat majd eljuttatom hozzád.
Hogy megrendített-e ez a dolog? Kicsit sem. Beszálltak az autójukba, és elhajtottak.

Arcom az ablaknak nyomtam és az éjszakai eget kémleltem. A csillagok halványan világítottak, köd takart mindent. Sóhajtásom visszhangzott a szobában, kinyitottam az ablakot és rágyújtottam. Éjfél volt, csak néhány kocsi száguldott az úton. Kopogtattak a szobám ajtaján, kidobtam a csikket az ablakon, és kikiáltottam egy "gyere csak"-ot. Linnea lépett be, vöröslő szemekkel és lefelé görbülő szájjal.
  - Mi tö.. - próbáltam megkérdezni, de rögtön a nyakamba borult. A telefonját szorongatta a kezében, kifejtettem az ujjai közül és megnéztem a kinagyított képet. Noel állt rajta, egy másik lányt csókolgatva.
  - Öt kurva perce rakták ki a képet. - szipogta. Szeméből patakzottak a könnyek, átöleltem a vállát és megpróbáltam vígasztalni. Amikor elcsendesedett, rögtön felnézett rám.
  - Itt maradhatok? Egyedül bőgnék és becsavarodnék.. Meg ki tudja, miket csinálnék még.
Bólintottam egyet, hálás pillantások kíséretében levetette magát az ágyamra. Odafeküdtem mellé, kezét az enyémbe csúsztatta. Szavak nélkül is értettük egymást. Tudtam, hogy épp azon rágódik, mit ronthatott el, és a teljes kiakadás küszöbén van. Megszorítottam a kezét, ő felém fordult és letörölte a könnyeit a kézfejével.
  - Köszönöm. - mondta elcsukló hangon.
  - Mit?
  - Hogy mellettem vagy, meg úgy mindent. Nem tudom, mi lenne nélküled velem.
Hm, boldog lennél? Nagyon is jól tudtam, hogy Noellel csak miattam jött össze, hogy féltékennyé tegyen. Azt hiszem, ha nem ismertük volna meg egymást, mind a ketten a szürke életünket élnénk tovább. Engem csak ő tartott vissza attól, hogy ne legyek egy üres test, aminek a lelke már a halál határán van. Miatta éltem.
Közelebb húzódott hozzám, és végigsimított az arccsontom mentén. Érintésétől megborzongtam, odahajoltam hozzá és az ajkaink összefonódtak.

Tizenharmadik fejezet - Viktor

Már egy hónapja poshadok ebben a szobában. Miután öngyilkos akartam lenni, bedugtak a diliházba. Csak cigizni engednek ki az udvarra, nehogy megszökjek. Mint ha próbálkoznék ezzel. A napjaimat javarészt gépezéssel töltöm, azon kívül néha be kell ülnöm csoportfoglalkozásokra, ahol félhangosan kiröhögöm a többieket. Miután én nem voltam hajlandó senkivel sem kapcsolatot létesíteni, teljesen magamra maradtam. Van egy lány, aki folyton próbálkozik nálam, hogy ő meg akar ismerni. Én meg őt nem, úgyhogy nem is veszek róla tudomást.
Épp az egyik ilyen tökéletesen rémes napomat unatkoztam át, amikor látogatóm érkezett. Anyáék sem néztek még be hozzám, bár ezt nem is bántam annyira. Mióta közölték, hogy csalódtak bennem, egy szót sem váltottunk. Meglepődésem nem volt alaptalan, mivel szinte senki sem tudta, hogy én hol vagyok. Linnea állt a szobám küszöbén, és engem figyelt. Csak rápillantottam, és kifejezéstelen arccal folytattam a semmit. De legbelül örültem, hogy látom.
  - Szia! - mosolygott rám. Intettem neki, és ő bentebb lépett. Letelepedett az egyik székre, és lesütötte a szemét.
  - Hogy vagy? - kérdezte. Látszott rajta, hogy próbál beszélgetést kezdeményezni, viszont én nem nagyon hagytam. Valahogy az az érzésem, hogy én és a béna dolgaim egy csomó mindenben hátráltattam.
  - Szerinted? Itt van egy gyönyörű seb a csuklómon és egy diliházba vagyok bezárva.
  - Viktor, kérlek ne csináld ezt! Tudod, hogy nem ártani akarnak neked. Ellenkezőleg.
Megvontam a vállam és elkezdtem az ujjaimat tördelni.
  - Egyébként rémesen nézel ki. Úgy festesz, mint egy heroin chic model.
Elmosolyodtam és az arcomhoz kaptam. Végigsimítottam az arccsontomon és magam mellé lógattam a karom. Linnea a szövetkabátjával játszott, és mikor megunta rámemelte a tekintetét. Zöld szemei halványan csillogtak, vastagon ki volt húzva feketével. A szánakozás és a megbánás jelei látszottak az arcán.
  - Azt hiszem jobb, ha nem tartalak fel a dolgodban. - cinikus hangsúly keveredett a hangjába. - Amúgy is van még egy látogatód, biztos szeretne már látni téged.
A döbbenettől elkerekedett szemmel bámultam Linneára, aki kiment az ajtón. Helyette egy szőke lány robbant be a szobába, óriási hanggal ordította, hogy "Szia Viktor, emlékszel még rám?". Ajaj, Henriett. Visszasírom azokat az időket, amiért haragudott rám, mert nem akartam megcsókolni.
  - Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott! Jaj, olyan komor ez a szoba. Valahogy fel kéne dobni..
  - Te.. Te higy kerülsz ide?
  - Anyáék elhoztak rokonlátogatóba, viszont amint megtudták, hogy itt ilyen szuper iskola van rögtön beirattak ide. Hát nem szuper?
Nem, egyáltalán nem az. Henriett volt az utolsó ember, akit jelen pillanatban látni akartam. Kinéztem az ablakon, hátha ez alatt is van egy bokor, amibe beleeshetek ha kiugrom az ablakon.
  - De, szuper.. - dörmögtem erőtlenül. Leült az ágy végébe, én felhúztam a lábaim. Ekkor környékezett meg az a gondolat, hogy ha kimennék cigizni talán lerázhatnám. Vagy egy foglalkozás. Háh, ilyenkor jön jól, hogy teljesen őrült vagyok. - Henriett, nekem most csoportfoglalkozásom lenne, úgyhogy ha nem baj én indulnék..
  - Oda nem ülhetnék be? Tudod, mint barát.
  - Nem hiszem, de azért kedves vagy.. - meg egyébként sem vagy a barátom. - Szóval ő.. Szia.. Izé.. Majd látjuk egymást.
Kicsörtettem a szobából és eljártam a folyósón egy kisebb örömtáncot. A nagyterem felé vettem az irányt, én voltam az első, aki odaért, egy ideig még tudtam élvezni a magányt, ami Henriett után sokkal jobb társaság volt. Kinyújtottam a lábaim és elterpeszkedtem a széken. Néhány pillanat múlva felbukkant az ajtóban egy alacsony, vörös hajú lány. A szemét eltakarták göndör fürtjei, a száját egy sál rejtette el. Leült a velem szemben lévő székre. A zsebemben elkezdett rezegni a telefonom, egy üzenetem érkezett Robintól: "Viktor, minél hamarabb heverd ki ezt a hülye tüdőgyulladást, nálad jobb játékos az egész földön nincs! Mindenki üdvözöl!". Amígy olvastam kiült egy mosoly az arcomra. Egy sóhajtás kíséretében visszacsúsztattam a mobilt a zsebembe és felpillantottam. Az lány eddig gondolom engem nézhetett, mert hirtelen elkapta a tekintetét.
  - Új vagy itt? - szólalt meg. Olyan vékony volt a hangja, hogy alig lehetett hallani.
  - Aha.. Eddig téged sem láttalak.
  - Pedig már bent vagyok egy ideje. Csak eddig még nem nagyon jöttem ki a szobámból. Rémesek a többiek, úgyhogy naphosszatt egy könyvet szoktam bújni. Jaj, megint túl sokat beszélek..
  - Nem, nem is..
  - Te hogy kerültél ide? - tudajolta tőlem, miközben kisöpörte a haját  kék szeméből. Felmutattam a csuklóm, ő egy pillanatra elborzadt, utána elbújt a sálja mögé.
  - A szüleim szerint anorexiás vagyok, de szerintem teljesen normális vagyok.. Sőt, még dagadt is.
A pólója lógott rajta, a nadrágja is bő volt beki, pedig gondolom ez a létező legkisebb méret a gyerekrészlegen. A beszélgetésünket az egyik srác zavarta meg, aki leült a lány mellé két székkel. Egy ideig méregetett minket, utána elővette a telefonját és elkezdett azon babrálni valamit. A lány felpattant és leült mellém.
  - Egyébként Helena a nevem. Gondolom te vagy Viktor, eddig sokszor panaszkodtak arra, hogy mindenkit kinevetsz és nem vagy túl kedves.
  - Ó, valóban? - egy gúnyos mosoly kíséretében pillantottam Helenára. Egy pillanatig megszeppenve meredt rám, utána még jobban elrejtőzött. A többi résztvevő is benyargalt a terembe, csak egy szék volt üres.
  - Elainet ilyen hamar hazaengedték? Ez csoda! - ámuldozott Helena. A sálja lecsúszott az álla alá, még jobban szemügyre tudtam venni. Meglepően kicsi orra és széles szája volt, amit vörösre festett. Amint észrevette, hogy már nem bújhat el semmi mögé, gyorsan visszarántotta a védőfalként szolgaló sálat.
Berobbant a csoportvezető, egy meglehetősen fiatal férfi. A karján vágások díszelegtek, megpróbálta karszalagokkal eltakarni, de nem ment neki. Leült az üres székre, és végigfuttatta a tekintetét rajtunk. Amikor hozzám ért, egy pillanatig megállt, utána továbbhaladt.
  - Szóval, itt van mindenki? Látom igen, kezdjünk is neki! Te ott, Helena mellett.. Még nem láttalak. Bemutatkoznál?
  - A nevem Viktor.. Ő.. Mit mondjak még? - álltam fel.
  - Hogy mi a történeted, és hogy mit szeretnél elérni.. - itt felhúztam a szemöldököm és kérdőn néztem a férfira - Ha nem, hát nem, ülj le. A nevem Leo, üdvözlöm az újakat és a régieket egyaránt...
Innentől valahogy minden egybefolyt, csak a karórámat bámultam és idegesen doboltam az ujjaimmal a combomon. Néhányan előálltak igazán szívszorító sztorikkal, de egyik sem ragadt meg bennem. Miután vége volt, elsőként mentem ki a teremből. Visszasiettem a szobámba és tovább töltöttem volna a napom unatkozással, ha Helena nem rakja be a lábát a becsukódó ajtó elé. Amikor nekicsapódott eltorzult az arca, de nem ment el. Kérdőn néztem rá, mire ő bentebb jött.
  - Nem lenne kedved sétálni?
  - Azt is lehet? Engem eddig csak kísérettel engedtek le, hogy meg ne lógjak.. Pedig nagy a kéztetés.
Ezzel egy halvány mosolyt csaltam az arcára, és felvette a kabátom a szék támlájáról. Csak ekkor vettem észre rajta a lila tolldzsekit. Kikaptam a kezéből és felvettem. A zsebembe süllyesztettem a cigarettás dobozomat és elindultunk az udvar felé. Miután kiléptünk az ajtón Helena egy óriásit szippantott a friss levegőből és megkönnyebbülten sóhajtott.
  - Szóval kedves Viktor, hány éves is vagy?
  - Közelebb vagyok a tizennyolchoz, remélem nem baj, ha ezt a néhány napot lecsalom.
  - Hú.. Én tizenhat vagyok, csak januárban töltöm be a tizenhetet.
  Mindvégig egy kavicsot rugdosott és fel sem nézett. A haja előreomlott, csak most vettem észre, hogy valójában milyen hosszú. Kikerült egy padot, aminek én sikeresen nekiütköztem. Felnevetett, és felpillantott rám.
  - Bocsi csak.. Jaj, megint hülye vagyok, elhallgattam.
  - Miért csinálod ezt?
  - Mit?
  - Akárhányszor mondasz valamit, csendre inted önmagad.
Megvonta a vállát és a szemembe nézett.
  - Otthon nem nagyon díjazták, hogy én megszülettem. Mindenképp fiút akartak megint, és jöttem én. Akárhányszor mondani akartam valamit, ők lepisszegtek. A bátyám igazából viszonylag kedves hozzám, végül is mondhatjuk, hogy ő gondoskodik rólam, és ide is ő dugott be. Végül is hálás vagyok neki, eddig sem kell a szüleimmel egy légtérben lennem. Néhány évvel ezelőtt belekeveredtem a modellek zűrös életébe, ott meg az volt az aranyszabály, hogy: "Ne beszélj, csak mosolyogj!". Igazából teljesen elszoktam attól, hogy valaki dumálni akar velem.
  - Van bátyád? Szerencsés vagy. Nekem húgom volt, de meghalt. A volt batátnőmnek is volt egy ikertestvére, de ő tényleg egy seggfej volt.        - Helena végig mosolygott, az arcáról lecsúszott a kendő, de nem húzta vissza.
  - Szinte teljesen ugyan olyanok vagyunk. Az ő neve Melvin, neki is vörös haja van, csak olyan magas, mint egy felhőkarcoló. És több szeplője van, mint nekem. - Helena felsikított, én meg ijedtemben felkaptam egy ágat. - Basszus Melvin, legközelebb ne csak a semmiből bukkanj fel!
Helena Melvin nyakába csimpaszkodott. Tényleg rohadtul magas volt, még engem is túlnőtt. Elköszöntem tőlük és visszaindultam a szobámba. Lerúgtam a cipőm és elterültem az ágyon. Azt hiszem egyéni sikernek tudhatom be, hogy szereztem magamnak egy barát szerűséget.

Tizenhatodik fejezet

Linnea tegnapi látogatása nem éppen javított a kedélyemen, de mégis jó volt látni. Megbántam, hogy a fejéhez vágtam mindent, viszont legalább kiengedtem a gőzt. Azt hiszem.
A mai napot is a szobámban töltöttem, míg nem újra el bem jött hozzám Linnea, de hozott magával valakit. Nagyon úgy festett, hoigy együtt vannak, és bármennyire is nehéz volt beismerni, féltékeny voltam.
  - Szóval, a terv a következő.. Már ha működik. Ugye itt nem találkoztak a szüleiddel? - kérdezte Linnea, látszott rajta, hogy izgul. Éreztem, hogy valamire készül, de eddig nem osztotta meg velem a teljes szándékát.
  - Egyszer, de kötve hiszem, hogy megjegyezték a kinézetüket. Miért?
  - Most annak a fél órának az erejéig, amíg aláírjuk a papírokat, mi leszünk a szüleid.
  - Áhhá. Kicsit sem látszik, hogy abszolút nem állunk semmilyen rokonságban.
  - Akkor van egy másik lehetőség, a megszöktetés. - szólalt meg a srác, egy félmosoly kíséretében. Már teljesen umszimpatimun számomra, bár meg nem tudom mondani, miért.
  - Noel, megint hülye vagy. Majd biztos betuszkoljuk Viktort egy bőröndbe, és úgy kihozzuk innen.
  - Akkor inkább elmegyek, és megtudakolom, hogyan is működik ez.
  - Te teljesen megőrültél? - támadtam neki Linneának, amint Noel elhagyta a szobát. Védekezőleg felemelte a kezét maga elé, és lesütötte a szemét.
  - Csak nem tudom nézni, hogy te itt vagy..
  - És hová fogok menni, hm?
  - Hozzám. - mosolyodott el. Sóhajtottam egyet, és megvontam a vállam.
  - Egyébként ő a barátod?
  - Noel? Igen.. Te találtál magadnak valakit?
  - Nem is kerestem. Én tökéletesen megvagyok barátnő nélkül.
Linneára néztem, aki még szélesebbre húzta a mosolyát. Noel visszatért a szobába, és ismertette a dolgok menetét. Fél óra múlva tényleg kihoztak onnan, és meg sem kérdőjelezték kilétüket. Az azért vicces lesz, amikor ezt anyáék is megtudják.
Noel Linneáék háza előtt tett ki minket, senki sem volt otthon. Linnea szobájában pakoltam le, amint leraktam a táskám, a nyakamba borult.
  - Úgy hiányoztál.. Amikor nem tudtam, mi van veled, rohadtul féltem, hogy valami rosszabb történt miattam.
A hangja megbicsaklott, és elkezdett zokogni. Tágra nyílt szemekkel néztem őt, azt hiszem először láttam sírni. Nem akart elengedni, átfogtam a derekát, és egy ideig így álltunk. Felnézett rám, és én megnyugtatóan mosolyogtam rá. Rossz volt így látni őt.
  - Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy fontos vagy számomra. Ha más nem, legalább a barátod szeretnék lenni, mert tudom, hogy egyedül nem bírod ki azokat a dolgokat, amiken átmész. -szipogta, és a vállamra hajtotta a fejét. Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam egyet. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és továbbra is hullatta a könnyeit. Életemben nem vígasztaltam senkit, Jessika még nem volt a "folyamatosan sírunk" korban. Végigsimítottam a hátán, amitől megborzongott. Elengedte a nyakam, és a szemembe nézett.
  - Ígérd meg, hogy ha valami baj van, akkor hozzám fordulsz. Mármint.. Én már megjártam mindent, és tudok segíteni.
  - Persze. - nyögtem ki. El sem hiszem, hogy Linnea még szóba áll velem azután, hogy szó nélkül otthagytam az utcán. Még szorosabban öleltem, a hajába fúrtam az orrom.

Amint abbahagytam a sírást, megpróbáltam elhúzódni Viktortól, de a karjaim nem engedelmeskedtem az akaratomnak. Végül mégis szétváltunk, és kipakoltuk a cuccait. Csak ekkor jöttem rá, hogy nekem még mindig megvan a pólója, amit megőriztem, hirtelen nem tudtam hová dugni. Rádobtam az egyik kupac ruháját, és kipakoltam arról a polcról az én dolgaim. Egy felettébb ismerős, fekete-zöld póló kandikált ki a felsői közül, és mint kiderült, az én Asking Alexandriásom volt az. Mosolyogva elsimítottam a gyűrődéseket rajta, és összehajtogattam. Leraktam az ágyra, de mikor Viktor meglátta, elsápadt. Előhúztam az övét, és leraktam mellé.
  - Azt hiszem, meg kell ejtenünk egy pólócserét. - nevettem. Viktornak is visszatért a normál arcszíne, és ő is megeresztett egy szolid mosolyt. Olyan tartózkodó, rideg és kimért.
  - Olivia nem fog haragudni, hogy itt vagyok?
  - Nem hiszem, téged bármikor szívesen lát. Majd kitalálok valami mesét, biztos beveszi.
  - Annyira gáz, hogy miattam kell hazudnod. - sóhajtotta, és letelepedett az ágyam szélére.
  - Mert szerinted nem csinálom sűrűn nélküled?
  - Hogy érted?
  - Ha valahová al akartam menni, Elisere vagy a könyvtárra hivatkoztam. Noel egyszer volt nálunk, anya csak előtte szerzett tudomást arról, hogy mi szakítottunk.
Megrökönyödve nézett rám, utána lesütötte a szemét.
  - Te még mindig szerencsésebb voltál. Ki sem mehettem otthonról, amíg be nem vágtak oda. - arca elsötétült, miközben kinyögte ezt a szót. Leültem mellé, megpróbáltam a szemébe nézni, de elfordította a fejét.
  - Valamire szükséged van? Én itt vagyok.
  - Nem, semmire.
  - Ha nem gond, magadra hagylak. Telefonálnom kéne egyet.
Kiléptem a szobából, és lesiettem a nappaliba. Előhúztam a telefont, de Noel helyett anyának írtam egy üzenetet, hogy otthon vagyok, nem kell sietnie. Levetettem magam a kanapéra, és míg el nem nyomott az álom, azon gondolkoztam, hogyan tudnám előadni azt, Viktor miért van nálunk.
 

Tizenötödik fejezet

Soha életemben nem voltam ennyire boldog. És ez tőlem igazán nagy szó. Vagy legalábbis reméltem, hogy a boldogság játszik közre a dolgokban. Az iskolai átlagom felfelé ível, Noellel egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és sikerült találnom Elisenek egy barátot, Melvin személyében. Valahogy nem tudom elképzelni, hogyan viselik el egymást, de sikerül nekik, és ez a lényeg. Per pillanat is egy duplarandi szerűségen vagyunk, ami abból áll, hogy a mi hangunktól zeng az étterem. Várom, hogy mikor dobják ki a négyesünket.
  - Én esküszöm nem csináltam ilyet, ugye Noel? - szabadkozott Melvin, és várakozással teli pillantást vetett Noelre.
  - Miről is van szó? - kérdezett vissza két ásítás között szívem választottja, és a karjára dőlt.
  - Mindegy, látom nem vagy beszámítható. És te Linnea, csókolóztál már veled azonos nemű emberrel?
  - Persze, egyfeszt ezt csinálom.
Noel felém fordult, és egy félmosolyt villantott rám. Visszavigyorogtam rá, és újra Melvin felé fordultam. A hercegem visszahajtotta a fejét a karjára, és egyenletes szuszogást lehetett ezután csak tőle hallani.
  - Ébresszük fel? - suttogta Elise, és Noel felé biccentett. Megráztam a fejem.
  - Rohadtul fáradt, fogalmam sincs, hogyan bírta eddig. Bár talán jobb lenne, ha hazavinnénk.
  - Lehet. - szólalt meg Melvin, és felpattant. Elkezdte rázni Noelt, de ő nem reagállt rá. Végigsimítottam az arccsontja mentén és felnyögött.
  - Noel drágam, kelj fel, vagy mi rázunk fel,  - duruzsoltam a fülébe gyengéden, mire ő felkapta a fejét. Sóhajtott egyet, és feltápászkodott. Kitántorogtunk a kocsiig, és betuszkoltam Noelt a hátsó ülésre. Az úton végig össze-vissza dőlt, de sikerült egy helyben tartanunk.
A házában feltámogattuk az emeletre, és lefektettük az ágyára. Melvin nélkül én a lépcső alján megálltam volna. Noel eldőlt, mint mint a liszteszsák, amint puha felületet érzett maga alatt.
  - Nekem még írnom kellene néhány szakdolgozatot, és készülni a zh-ra..
  - Most alszol, és el nem mozdulsz innen, amíg ki nem pihened magad. Vili?
Leültem az ágy szélére, Noel a mellkasára húzott. Megráztam a mutatóujjam a szája előtt, és felkeltem róla. Lecaplattam a konyhába, a lépcsőn majdnem átestem Mircen. Letelepedtem az asztal mellé, és kibámultam az ablakon. A nap leküszott a fenyőerdő mögé, csak az utolsó, lusta sugarai látszódtak.
Karácsony előtt egy kicsivel meglátogattam Viktort, viszont eddig nem engedtem meg magamnak, hogy azon rágódjak, mennyire elutasító volt velem. Őszintén bevallom, hiányzik egy kicsit. Amikor megpillantottam, ha csak egy pillanatra is, de a szívem örömtáncot lejtett. Hozzászoktam jégkék szemeinek rideg pillantásához, amit másokra vetett, és ami ellágyult, amint meglátott engem. A mosolyához, szőke fürtjeihez, a szarkazmusához és.. Hozzá. Viszont aligha hiszem, hogy ő még mindig ennyire ragaszkodna hozzám. Nomeg én már megtaláltam Noelt, akivel a kapcsolatunk sokkal tartósabbnak bizonyul, és valamivel jobban megértjük egymást. Csak amíg ő hétvégén kiereszti a gőzt és hajnalig bulizik, én a tankönyvek fölött görnyedek.

                                                            ***
 
  - Viktor, jössz már? Még a végén elkésünk. - unszolt Helena. Mostanában kezd belőle is elegem lenni. Akárcsak a többiekből. Hiányzik Linnea, bár ezt eddig nem mertem bevallani magamnak.
  - Semmi kedvem még egy ilyem szart végigülni, a többire is csak a te kedvedért mentem.
  - Rémes vagy, mostanában szinte meg sem mozdulsz. Úgy festesz, mint egy zombi. Brr.
Helena - hála az égnek - elhagyta a szobát, és újra a kavargó gondolataimmal voltam kettesben.
Néhány óra hasztalan képzelgés után egy kopogás rántott vissza a valóságba. Linnea állt az ajtóban, engem nézett csodás zöld szemeivel.
  - Bejöhetek? - kérdezte elhaló hangon, ami szokatlan volt tőle. Megdörgölte az orrát, és reménykedőn rámpillantott. Intettem a kezemmel, az arca menten felderült. Lecövekelt a fal mellett, és nekidőlt. A szobát pásztázta a tekintetével, mindenhová nézett, csak rám nem.
  - Miért jöttél?
  - Gondoltam meglátogatlak. Semmi hátsó szándék, vagy valami, ha erre gondolnál.
Egy halvány mosolyt csalt az arcomra, felkeltem az ágyból, és melléálltam.
  - Szóval.. Hogy vagy? - nézett rám, a szemembe fúrta a tekintetét. Imádom, amikor ezt csinálja.
  - Jobban. Mármint.. Kezdem megszokni, hogy úgy kezelnek, mint egy teljesen hülyét.
  - Mikor engednek ki?
  - Soha napján kiskedden. Szülői beleegyezés kell hozzá, azt meg leshetem, hogy mikor kapom meg. Már egyszer ki akartak tenni, de anya ragaszkodott hozzá, hogy maradjak.
  - Képzelheted, nekik milyen rossz. Egyszer voltak nálunk és azt ecsetelték, hogy mennyire hiányzol. Bár nem volt túl meggyőző, egy cseppnyi szomorúság sem hallatszott a hangjukban.
  - Hányan tudják?
  - Mit?
  - Hogy itt vagyok. Robinnak azt adtam be, hogy beteg vagyok, de kicsit gáz, hogy már vagy két hónapja semmi életjelet nem adtam magamról.
  - Nem mondtam el senkinek. Henriett sem, pedig nagy volt a kísértés számára, de elintéztem. - megdörzsölte a kezét, ebből a jelből arra következtettem, hogy tényleg elintézhette. Lentebb csúszott a falon, míg nem leült törökülésbe. Követtem példáját, a térdünk összeért. Elfojtott lélegzettel figyeltem, hogy elhúzza-e onnan a sajátját, de nem tette. Szembefordult velem, és az arcomat kémlelte. Ezzel elérte, hogy eszmbe jussanak az Inesszel eltöltött nem túl kellemes órák, amikor ő is ugyan ezt csinálta. Mindig úgy tett, mint ha olvasna a gondolataimban, pedig éreztem, hogy bizonytalan velem kapcsolatban. Egyszer meglátogatott, rendesen kiöntöttem neki a szívem, aminek látszólag felettébb örült. Viszont csak a dolgok felét osztottam meg vele, a többit magamban tartottam.
  - Viktor, nekem mindent elmondhatsz. Tudod, hogy nem adom tovább..
  - Kivéve Inesnek. - vágtam közbe, meg sem vártam, hogy befejezze a mondandóját.
  - Éreztem, hogy csak azért is fel fogod ezt hozni. Miért nem felejthetjük el?
  - Tulajdonképpen miattad kerültem ide. Ha te nem jössze be a képbe, akkor máig csak a háttérben lennék, nem hazudnék mindenkinek, élném tovább az elcseszett életem, és csak a cigaretta lenne az egyetlen dolog, ami tönkretenne. Átkozom azt a napot, amikor találkoztunk.

Viktor szavai a szívembe hasítottak. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Vagy elkezdek bőgni és megmutatom, hogy gyenge pontra tapintott, visszavágok, vagy csak hallgatok, és engedem, hogy kitombolja magát. Végül a beszélés mellett döntöttem.
  - Az semmi gond, hogy te szólítottál meg, te csókoltál meg, neked is szereped van ebben. Ne próbáld másra hárítani a dolgot. És én még voltam olyan hülye, hogy idejöttem, és ki akartalak hozni.
Felálltam, és kiviharzottam az ajtón. Most, amikor már kiengedhettem volna magamból a könnyeket, még sem sikerült. Bár a lényem egy kis része tudta, hogy igaza van, nem akartam beismerni magamnak. Én tehetek arról, hogy élete végéig egy heggel a csuklóját kell élnie, felszakítottam a sebeket, amelyeket rég begyógyított az idő, és tönkretettem őt, aki mindennél fontosabb volt számomra. Nehezemre esett úgy gondolni rá, mint egy normális emberre, akivel egy kis ideig jártam, mert ismertem minden gyengéjét, hogy valójában bármelyik pillanatban robbanhat, és azt, mennyire törékeny a lelke. Noelt felejtés gyanánt hülyítettem, még sem tudom kiverni a fejemből a Viktorral közös emlékeket. A sors iróniája az, hogy a nap elején még Noelre úgy gondoltam, mint a nagy szerelmemre, de ez a látogatás rádöbbentett, hogy valójában Viktor az, akiben megleltem a társam. Csak voltam olyan hülye, hogy tönkretettem életem legszebb dolgát, azaz a szerelmet, ami hozzá láncolt. Ő volt az életem értelme, az, aki miatt nap mint nap felkeltem az ágyból, a gondolat életett, hogy láthatom. Ki fogom hozni ebből a bolondokházából, bármi ára is van ennek.