Tizenhetedik fejezet - Viktor

Linnea a kanapén feküdt, békésen szuszogott. Az arca gyönyörű volt, egy halvány mosoly húzódott az ajkán. Eszembe juttatta azokat az időket, amikor mellette ébredtem, óriási hiányérzet hasított belém. Nem tudtam elképzelni nélküle az életem, és most, hogy az elmúlt hónapokban eltaszítottam magamtól, egy üres lyuk tátongott a lelkem közepén, amit csak a jelenléte tudott betömni. Elindultam felé, egy hirtelen gondolat által vezérelve felkaptam, és a szobájába vittem. Továbbra is ijesztően könnyű volt. Betakartam, és lebaktattam a konyhába, hogy készítsek magamnak egy kávét. Hozzászoktam, hogy minden napot egy koffeinlökettel indítok, plusz egy káros szokás. Feltett szándékomnak tartottam, hogy letegyem a cigit, de akárhányszor megfordult ez a fejemben, rágyújtottam még egy szálra. Reménytelen vagyok, ez teljesen olyan, mint amikor két éve fel akartam javítani a történelem jegyeimet, de sorra gyűjtöttem a karókat.
  Teljesen tanácstalanul álltam a konyhapultnak támaszkodva, egy kávésdobozt sem találtam, már a feladás szélén álltam. Felkutattam az egész polcrendszert, az egyetlen érdekes dolog, amit találtam, az egy meglehetősen nagyra nőtt kaszáspók volt. Végül már a pultnak vertem a fejem, és teljesen letettem a dologról.
  - Mit keresel? - hallottam Linnea álmos hangját. Végigmért engem és elmosolyodott.
  - Kávét, de..
Átnyúlt fölöttem, és elvett egy szürke zacskót. Beleszórt egy kanálnyi port a bögrémbe, és vizet melegített.
  - Beszéltem Noellel, át fog jönni, és felvállalta a tettestársságot, mivel valójában az ő ötlete volt a dolog.
  - Hogy érted?
  - A módot ő találta ki, zseniális a srác. Mondjuk nem is csodálom.
Pont ezért nem illettem a képbe én. Linnea akárhányszor csak Noelről beszélt, mindig valami jót mondott róla, én meg egyedül a feladásban vagyok jó. Megszólalt az ajtócsengő, Linnea felderült arccal nyargalt a bejárat felé. Amíg távol volt, befejeztem a kávét, és elmélyülten kevergettem. Megpróbáltam nem gondolni semmire, de mint az utóbbi időben, ez valahogy nem sikerült, épp az ellenkezője történt meg.
Noel bemasírozott a konyhába, és levetette magát a bárszékre. Köszönt, fordult egyet a tengelye körül, és nagyokat pislogott rám. A szemöldököm vészesen fentebb találtam meg.
  - Ha szépen megkérlek, csinálsz nekem is egyet?
Lenyeltem a csípős megjegyzésem, és egy bögre után nyúltam. Linnea leült Noel mellé, fejét a konyhapulton pihentette. Csak reménykedni tudtam, hogy rémesre csináltam a kávéját, és amikor Noel arca megrándult az első kortynál, mérhetetlenül nagy elégedettség áradt szét bennem. Linnea összehúzott szemekkel nézett rám, én csak megvontam a vállam.
  - Azt hiszem itt hagylak titeket. - szólaltam meg, és a lépcső felé vettem az irányt. A ruháim Linnea szobajában voltak, de elvileg a vendégszobában laktam. Levetettem magam az ágyra, és az ölembe vettem a laptopom. Írtam egy üzenetet Facebookon Robinnak, hogy holnap már számíthatnak rám, és egy ideig céltalanul görgettem a kezdőlapon. Selfiek tömkelegét szemlélhettem meg, szinte mindegyiken zavarbaejtő pózban álltak az iskolai lányok. Khm, ribancok.
A telefonom megszólalt, Helena számát jelezte. Mély levegő, higgadtság..
  - Viktor, te meg hol a frászban vagy?
  - Otthon.. Illetve.. Mindegy.
  - És egy szó nélkül itt mersz hagyni?
  - Igen. Miért?
Zihált, mint aki most futott le egy maratont. A hívásnak vége szakadt, én újra a gépet figyeltem.
  - Kivel beszéltél? - kérdezte Linnea szomorkás hangon, az ajtóban állt keresztbe font karral.
  - Senkivel. Noel már elment?
  - Aha.. Dolga akadt.
Száját próbálta mosolyra húzni, de ez nem sikerült neki. Tudtam, hogy valami bántja.
  - Történt valami? - tettem fel végül a kérdést.
  - Honnan veszed?
  - Ismerlek. Bármennyire is próbálod elrejteni az érzéseid, átlátok a falon, amit magad köré építettél.
  - Ezt a költői megfogalmazást! Itt láthatjuk korunk Shakespearejét, csak még nem mutatta meg, mit tud.
Elmosolyodtam, és ő is ezt tette.
  - Jó látni, hogy nem egy rideg, mosolygásra képtelen jégfigurát faragtak belőled. - sóhajtotta, és leült mellém az ágyra. - Nincs kedved sétálni? Engem megöl a bezártság.
  Megvontam a vállam, de utána bólintottam egyet. Mind a ketten feltápászkodtunk, néhány perccel később már az utcán baktattunk, szótlanul. Végül Linnea törte meg a csendet, és elkezdett faggatózni úgy.. Mindenről. Akármit mondtam, ő nevetett.
  - Említetted ezt a Helenát.. Vele mi lett?
  - Hogy érted? Továbbra is bent van, hacsak nem engedték ki ennyi idő alatt.
  - Tudod, hogy értem.
  - Nem volt semmi. Mármint én nem tudok róla, lehet, hogy van egy titkos szentélye rólam a szekrényében.
  - Ha tényleg van, én rohadtul féltékeny leszek. Nekem szinte még képeim sincsenek rólad. Na jó, csak néhány.
Jobbnak láttam meg sem szólalni, én az összes fotót kitöröltem, amin ő is szerepelt. Az ajkamat harapdáltam, egyikünk sem feszegette tovább ezt a témát. Linnea előkapta a telefonját, az arcomba nyomta, és csak a vaku villanásánál esett le, hogy mit akar. Sűrűn pislogtam, ő belehajolt a mobiljába. Beértünk egy forgalmasabb utcába, Linnea meg ment, semmivel sem törődve. Az egyik feljáróról épp kikanyarodott egy kocsi, és ha én nem kapom el.. Bele sem merek gondolni, mi történt volna. Megszeppenve bámult rám, és a kezemre, ami még mindig az ő vállán volt. Visszarántottam, viszont ő a nyakamba ugrott. Most rajtam volt a sor a csodálkozásban. Linnea sosem volt a heves érzelmek embere, legalábbis tudtommal. A karommal esetlenül átkaroltam a derekát, néhány pillanat múlva elhúzódott tőlem.
  - Bocsi, csak.. Izé..
Elmosolyodtam, ezzel belé folytottam a szót. Elindultunk a házuk felé (furcsa lesz otthonnak hívni), viszont amikor odaértünk egy ismerős autó állt a felhajtón. A szüleimé. Pechemre pont akkor léptek ki az ajtón, csodálkozással kevert megvetéssel bámultak rám.
  - Viktor drágám, te mégis mit keresel itt? - szólalt meg anya a kínos csendet megtörve, viszont én csak nyeltem, mint kacsa a nudlit. Szólásra nyitottam a szám, még nem késő valamit kitalálni, viszont Linnea gyorsabb volt. Elmesélte a kijutásom történetét, közben megtartottuk a biztonságos távot.
  - Most azonnal szállj be a kocsiba! - mennydörögte apám, és próbált szigorúan nézni.
  - Nem.
  - Ne ellenkezz, ha nem akarod életed hátralevő részét..
  - Ó, most hirtelen észrevettétek, hogy én is létezem? Csodálatos!
  - Hogy mersz így beszélni velünk? - kérdezte remegő hangom anyám, és lehajtotta a fejét. Még ők vonnak kérdőre engem?
Előhalásztam a zsebemből a cigarettás dobozt, és egy szálat a számba tettem. Már épp a meggyújtásnál tartottam, amikor egy csattanást hallottam, az arcom elkezdett égni. Anyám állt előttem, szigorúan nézett rám, keze még mindig fel volt emelve.. Felpillantottam, mindezt mosolyogva.
  - És még van kedved vigyorogni? Rendben. Mától ne keress minket, mint a szüleid, a dolgaidat majd eljuttatom hozzád.
Hogy megrendített-e ez a dolog? Kicsit sem. Beszálltak az autójukba, és elhajtottak.

Arcom az ablaknak nyomtam és az éjszakai eget kémleltem. A csillagok halványan világítottak, köd takart mindent. Sóhajtásom visszhangzott a szobában, kinyitottam az ablakot és rágyújtottam. Éjfél volt, csak néhány kocsi száguldott az úton. Kopogtattak a szobám ajtaján, kidobtam a csikket az ablakon, és kikiáltottam egy "gyere csak"-ot. Linnea lépett be, vöröslő szemekkel és lefelé görbülő szájjal.
  - Mi tö.. - próbáltam megkérdezni, de rögtön a nyakamba borult. A telefonját szorongatta a kezében, kifejtettem az ujjai közül és megnéztem a kinagyított képet. Noel állt rajta, egy másik lányt csókolgatva.
  - Öt kurva perce rakták ki a képet. - szipogta. Szeméből patakzottak a könnyek, átöleltem a vállát és megpróbáltam vígasztalni. Amikor elcsendesedett, rögtön felnézett rám.
  - Itt maradhatok? Egyedül bőgnék és becsavarodnék.. Meg ki tudja, miket csinálnék még.
Bólintottam egyet, hálás pillantások kíséretében levetette magát az ágyamra. Odafeküdtem mellé, kezét az enyémbe csúsztatta. Szavak nélkül is értettük egymást. Tudtam, hogy épp azon rágódik, mit ronthatott el, és a teljes kiakadás küszöbén van. Megszorítottam a kezét, ő felém fordult és letörölte a könnyeit a kézfejével.
  - Köszönöm. - mondta elcsukló hangon.
  - Mit?
  - Hogy mellettem vagy, meg úgy mindent. Nem tudom, mi lenne nélküled velem.
Hm, boldog lennél? Nagyon is jól tudtam, hogy Noellel csak miattam jött össze, hogy féltékennyé tegyen. Azt hiszem, ha nem ismertük volna meg egymást, mind a ketten a szürke életünket élnénk tovább. Engem csak ő tartott vissza attól, hogy ne legyek egy üres test, aminek a lelke már a halál határán van. Miatta éltem.
Közelebb húzódott hozzám, és végigsimított az arccsontom mentén. Érintésétől megborzongtam, odahajoltam hozzá és az ajkaink összefonódtak.

Tizenharmadik fejezet - Viktor

Már egy hónapja poshadok ebben a szobában. Miután öngyilkos akartam lenni, bedugtak a diliházba. Csak cigizni engednek ki az udvarra, nehogy megszökjek. Mint ha próbálkoznék ezzel. A napjaimat javarészt gépezéssel töltöm, azon kívül néha be kell ülnöm csoportfoglalkozásokra, ahol félhangosan kiröhögöm a többieket. Miután én nem voltam hajlandó senkivel sem kapcsolatot létesíteni, teljesen magamra maradtam. Van egy lány, aki folyton próbálkozik nálam, hogy ő meg akar ismerni. Én meg őt nem, úgyhogy nem is veszek róla tudomást.
Épp az egyik ilyen tökéletesen rémes napomat unatkoztam át, amikor látogatóm érkezett. Anyáék sem néztek még be hozzám, bár ezt nem is bántam annyira. Mióta közölték, hogy csalódtak bennem, egy szót sem váltottunk. Meglepődésem nem volt alaptalan, mivel szinte senki sem tudta, hogy én hol vagyok. Linnea állt a szobám küszöbén, és engem figyelt. Csak rápillantottam, és kifejezéstelen arccal folytattam a semmit. De legbelül örültem, hogy látom.
  - Szia! - mosolygott rám. Intettem neki, és ő bentebb lépett. Letelepedett az egyik székre, és lesütötte a szemét.
  - Hogy vagy? - kérdezte. Látszott rajta, hogy próbál beszélgetést kezdeményezni, viszont én nem nagyon hagytam. Valahogy az az érzésem, hogy én és a béna dolgaim egy csomó mindenben hátráltattam.
  - Szerinted? Itt van egy gyönyörű seb a csuklómon és egy diliházba vagyok bezárva.
  - Viktor, kérlek ne csináld ezt! Tudod, hogy nem ártani akarnak neked. Ellenkezőleg.
Megvontam a vállam és elkezdtem az ujjaimat tördelni.
  - Egyébként rémesen nézel ki. Úgy festesz, mint egy heroin chic model.
Elmosolyodtam és az arcomhoz kaptam. Végigsimítottam az arccsontomon és magam mellé lógattam a karom. Linnea a szövetkabátjával játszott, és mikor megunta rámemelte a tekintetét. Zöld szemei halványan csillogtak, vastagon ki volt húzva feketével. A szánakozás és a megbánás jelei látszottak az arcán.
  - Azt hiszem jobb, ha nem tartalak fel a dolgodban. - cinikus hangsúly keveredett a hangjába. - Amúgy is van még egy látogatód, biztos szeretne már látni téged.
A döbbenettől elkerekedett szemmel bámultam Linneára, aki kiment az ajtón. Helyette egy szőke lány robbant be a szobába, óriási hanggal ordította, hogy "Szia Viktor, emlékszel még rám?". Ajaj, Henriett. Visszasírom azokat az időket, amiért haragudott rám, mert nem akartam megcsókolni.
  - Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott! Jaj, olyan komor ez a szoba. Valahogy fel kéne dobni..
  - Te.. Te higy kerülsz ide?
  - Anyáék elhoztak rokonlátogatóba, viszont amint megtudták, hogy itt ilyen szuper iskola van rögtön beirattak ide. Hát nem szuper?
Nem, egyáltalán nem az. Henriett volt az utolsó ember, akit jelen pillanatban látni akartam. Kinéztem az ablakon, hátha ez alatt is van egy bokor, amibe beleeshetek ha kiugrom az ablakon.
  - De, szuper.. - dörmögtem erőtlenül. Leült az ágy végébe, én felhúztam a lábaim. Ekkor környékezett meg az a gondolat, hogy ha kimennék cigizni talán lerázhatnám. Vagy egy foglalkozás. Háh, ilyenkor jön jól, hogy teljesen őrült vagyok. - Henriett, nekem most csoportfoglalkozásom lenne, úgyhogy ha nem baj én indulnék..
  - Oda nem ülhetnék be? Tudod, mint barát.
  - Nem hiszem, de azért kedves vagy.. - meg egyébként sem vagy a barátom. - Szóval ő.. Szia.. Izé.. Majd látjuk egymást.
Kicsörtettem a szobából és eljártam a folyósón egy kisebb örömtáncot. A nagyterem felé vettem az irányt, én voltam az első, aki odaért, egy ideig még tudtam élvezni a magányt, ami Henriett után sokkal jobb társaság volt. Kinyújtottam a lábaim és elterpeszkedtem a széken. Néhány pillanat múlva felbukkant az ajtóban egy alacsony, vörös hajú lány. A szemét eltakarták göndör fürtjei, a száját egy sál rejtette el. Leült a velem szemben lévő székre. A zsebemben elkezdett rezegni a telefonom, egy üzenetem érkezett Robintól: "Viktor, minél hamarabb heverd ki ezt a hülye tüdőgyulladást, nálad jobb játékos az egész földön nincs! Mindenki üdvözöl!". Amígy olvastam kiült egy mosoly az arcomra. Egy sóhajtás kíséretében visszacsúsztattam a mobilt a zsebembe és felpillantottam. Az lány eddig gondolom engem nézhetett, mert hirtelen elkapta a tekintetét.
  - Új vagy itt? - szólalt meg. Olyan vékony volt a hangja, hogy alig lehetett hallani.
  - Aha.. Eddig téged sem láttalak.
  - Pedig már bent vagyok egy ideje. Csak eddig még nem nagyon jöttem ki a szobámból. Rémesek a többiek, úgyhogy naphosszatt egy könyvet szoktam bújni. Jaj, megint túl sokat beszélek..
  - Nem, nem is..
  - Te hogy kerültél ide? - tudajolta tőlem, miközben kisöpörte a haját  kék szeméből. Felmutattam a csuklóm, ő egy pillanatra elborzadt, utána elbújt a sálja mögé.
  - A szüleim szerint anorexiás vagyok, de szerintem teljesen normális vagyok.. Sőt, még dagadt is.
A pólója lógott rajta, a nadrágja is bő volt beki, pedig gondolom ez a létező legkisebb méret a gyerekrészlegen. A beszélgetésünket az egyik srác zavarta meg, aki leült a lány mellé két székkel. Egy ideig méregetett minket, utána elővette a telefonját és elkezdett azon babrálni valamit. A lány felpattant és leült mellém.
  - Egyébként Helena a nevem. Gondolom te vagy Viktor, eddig sokszor panaszkodtak arra, hogy mindenkit kinevetsz és nem vagy túl kedves.
  - Ó, valóban? - egy gúnyos mosoly kíséretében pillantottam Helenára. Egy pillanatig megszeppenve meredt rám, utána még jobban elrejtőzött. A többi résztvevő is benyargalt a terembe, csak egy szék volt üres.
  - Elainet ilyen hamar hazaengedték? Ez csoda! - ámuldozott Helena. A sálja lecsúszott az álla alá, még jobban szemügyre tudtam venni. Meglepően kicsi orra és széles szája volt, amit vörösre festett. Amint észrevette, hogy már nem bújhat el semmi mögé, gyorsan visszarántotta a védőfalként szolgaló sálat.
Berobbant a csoportvezető, egy meglehetősen fiatal férfi. A karján vágások díszelegtek, megpróbálta karszalagokkal eltakarni, de nem ment neki. Leült az üres székre, és végigfuttatta a tekintetét rajtunk. Amikor hozzám ért, egy pillanatig megállt, utána továbbhaladt.
  - Szóval, itt van mindenki? Látom igen, kezdjünk is neki! Te ott, Helena mellett.. Még nem láttalak. Bemutatkoznál?
  - A nevem Viktor.. Ő.. Mit mondjak még? - álltam fel.
  - Hogy mi a történeted, és hogy mit szeretnél elérni.. - itt felhúztam a szemöldököm és kérdőn néztem a férfira - Ha nem, hát nem, ülj le. A nevem Leo, üdvözlöm az újakat és a régieket egyaránt...
Innentől valahogy minden egybefolyt, csak a karórámat bámultam és idegesen doboltam az ujjaimmal a combomon. Néhányan előálltak igazán szívszorító sztorikkal, de egyik sem ragadt meg bennem. Miután vége volt, elsőként mentem ki a teremből. Visszasiettem a szobámba és tovább töltöttem volna a napom unatkozással, ha Helena nem rakja be a lábát a becsukódó ajtó elé. Amikor nekicsapódott eltorzult az arca, de nem ment el. Kérdőn néztem rá, mire ő bentebb jött.
  - Nem lenne kedved sétálni?
  - Azt is lehet? Engem eddig csak kísérettel engedtek le, hogy meg ne lógjak.. Pedig nagy a kéztetés.
Ezzel egy halvány mosolyt csaltam az arcára, és felvette a kabátom a szék támlájáról. Csak ekkor vettem észre rajta a lila tolldzsekit. Kikaptam a kezéből és felvettem. A zsebembe süllyesztettem a cigarettás dobozomat és elindultunk az udvar felé. Miután kiléptünk az ajtón Helena egy óriásit szippantott a friss levegőből és megkönnyebbülten sóhajtott.
  - Szóval kedves Viktor, hány éves is vagy?
  - Közelebb vagyok a tizennyolchoz, remélem nem baj, ha ezt a néhány napot lecsalom.
  - Hú.. Én tizenhat vagyok, csak januárban töltöm be a tizenhetet.
  Mindvégig egy kavicsot rugdosott és fel sem nézett. A haja előreomlott, csak most vettem észre, hogy valójában milyen hosszú. Kikerült egy padot, aminek én sikeresen nekiütköztem. Felnevetett, és felpillantott rám.
  - Bocsi csak.. Jaj, megint hülye vagyok, elhallgattam.
  - Miért csinálod ezt?
  - Mit?
  - Akárhányszor mondasz valamit, csendre inted önmagad.
Megvonta a vállát és a szemembe nézett.
  - Otthon nem nagyon díjazták, hogy én megszülettem. Mindenképp fiút akartak megint, és jöttem én. Akárhányszor mondani akartam valamit, ők lepisszegtek. A bátyám igazából viszonylag kedves hozzám, végül is mondhatjuk, hogy ő gondoskodik rólam, és ide is ő dugott be. Végül is hálás vagyok neki, eddig sem kell a szüleimmel egy légtérben lennem. Néhány évvel ezelőtt belekeveredtem a modellek zűrös életébe, ott meg az volt az aranyszabály, hogy: "Ne beszélj, csak mosolyogj!". Igazából teljesen elszoktam attól, hogy valaki dumálni akar velem.
  - Van bátyád? Szerencsés vagy. Nekem húgom volt, de meghalt. A volt batátnőmnek is volt egy ikertestvére, de ő tényleg egy seggfej volt.        - Helena végig mosolygott, az arcáról lecsúszott a kendő, de nem húzta vissza.
  - Szinte teljesen ugyan olyanok vagyunk. Az ő neve Melvin, neki is vörös haja van, csak olyan magas, mint egy felhőkarcoló. És több szeplője van, mint nekem. - Helena felsikított, én meg ijedtemben felkaptam egy ágat. - Basszus Melvin, legközelebb ne csak a semmiből bukkanj fel!
Helena Melvin nyakába csimpaszkodott. Tényleg rohadtul magas volt, még engem is túlnőtt. Elköszöntem tőlük és visszaindultam a szobámba. Lerúgtam a cipőm és elterültem az ágyon. Azt hiszem egyéni sikernek tudhatom be, hogy szereztem magamnak egy barát szerűséget.

Tizenhatodik fejezet

Linnea tegnapi látogatása nem éppen javított a kedélyemen, de mégis jó volt látni. Megbántam, hogy a fejéhez vágtam mindent, viszont legalább kiengedtem a gőzt. Azt hiszem.
A mai napot is a szobámban töltöttem, míg nem újra el bem jött hozzám Linnea, de hozott magával valakit. Nagyon úgy festett, hoigy együtt vannak, és bármennyire is nehéz volt beismerni, féltékeny voltam.
  - Szóval, a terv a következő.. Már ha működik. Ugye itt nem találkoztak a szüleiddel? - kérdezte Linnea, látszott rajta, hogy izgul. Éreztem, hogy valamire készül, de eddig nem osztotta meg velem a teljes szándékát.
  - Egyszer, de kötve hiszem, hogy megjegyezték a kinézetüket. Miért?
  - Most annak a fél órának az erejéig, amíg aláírjuk a papírokat, mi leszünk a szüleid.
  - Áhhá. Kicsit sem látszik, hogy abszolút nem állunk semmilyen rokonságban.
  - Akkor van egy másik lehetőség, a megszöktetés. - szólalt meg a srác, egy félmosoly kíséretében. Már teljesen umszimpatimun számomra, bár meg nem tudom mondani, miért.
  - Noel, megint hülye vagy. Majd biztos betuszkoljuk Viktort egy bőröndbe, és úgy kihozzuk innen.
  - Akkor inkább elmegyek, és megtudakolom, hogyan is működik ez.
  - Te teljesen megőrültél? - támadtam neki Linneának, amint Noel elhagyta a szobát. Védekezőleg felemelte a kezét maga elé, és lesütötte a szemét.
  - Csak nem tudom nézni, hogy te itt vagy..
  - És hová fogok menni, hm?
  - Hozzám. - mosolyodott el. Sóhajtottam egyet, és megvontam a vállam.
  - Egyébként ő a barátod?
  - Noel? Igen.. Te találtál magadnak valakit?
  - Nem is kerestem. Én tökéletesen megvagyok barátnő nélkül.
Linneára néztem, aki még szélesebbre húzta a mosolyát. Noel visszatért a szobába, és ismertette a dolgok menetét. Fél óra múlva tényleg kihoztak onnan, és meg sem kérdőjelezték kilétüket. Az azért vicces lesz, amikor ezt anyáék is megtudják.
Noel Linneáék háza előtt tett ki minket, senki sem volt otthon. Linnea szobájában pakoltam le, amint leraktam a táskám, a nyakamba borult.
  - Úgy hiányoztál.. Amikor nem tudtam, mi van veled, rohadtul féltem, hogy valami rosszabb történt miattam.
A hangja megbicsaklott, és elkezdett zokogni. Tágra nyílt szemekkel néztem őt, azt hiszem először láttam sírni. Nem akart elengedni, átfogtam a derekát, és egy ideig így álltunk. Felnézett rám, és én megnyugtatóan mosolyogtam rá. Rossz volt így látni őt.
  - Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy fontos vagy számomra. Ha más nem, legalább a barátod szeretnék lenni, mert tudom, hogy egyedül nem bírod ki azokat a dolgokat, amiken átmész. -szipogta, és a vállamra hajtotta a fejét. Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam egyet. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és továbbra is hullatta a könnyeit. Életemben nem vígasztaltam senkit, Jessika még nem volt a "folyamatosan sírunk" korban. Végigsimítottam a hátán, amitől megborzongott. Elengedte a nyakam, és a szemembe nézett.
  - Ígérd meg, hogy ha valami baj van, akkor hozzám fordulsz. Mármint.. Én már megjártam mindent, és tudok segíteni.
  - Persze. - nyögtem ki. El sem hiszem, hogy Linnea még szóba áll velem azután, hogy szó nélkül otthagytam az utcán. Még szorosabban öleltem, a hajába fúrtam az orrom.

Amint abbahagytam a sírást, megpróbáltam elhúzódni Viktortól, de a karjaim nem engedelmeskedtem az akaratomnak. Végül mégis szétváltunk, és kipakoltuk a cuccait. Csak ekkor jöttem rá, hogy nekem még mindig megvan a pólója, amit megőriztem, hirtelen nem tudtam hová dugni. Rádobtam az egyik kupac ruháját, és kipakoltam arról a polcról az én dolgaim. Egy felettébb ismerős, fekete-zöld póló kandikált ki a felsői közül, és mint kiderült, az én Asking Alexandriásom volt az. Mosolyogva elsimítottam a gyűrődéseket rajta, és összehajtogattam. Leraktam az ágyra, de mikor Viktor meglátta, elsápadt. Előhúztam az övét, és leraktam mellé.
  - Azt hiszem, meg kell ejtenünk egy pólócserét. - nevettem. Viktornak is visszatért a normál arcszíne, és ő is megeresztett egy szolid mosolyt. Olyan tartózkodó, rideg és kimért.
  - Olivia nem fog haragudni, hogy itt vagyok?
  - Nem hiszem, téged bármikor szívesen lát. Majd kitalálok valami mesét, biztos beveszi.
  - Annyira gáz, hogy miattam kell hazudnod. - sóhajtotta, és letelepedett az ágyam szélére.
  - Mert szerinted nem csinálom sűrűn nélküled?
  - Hogy érted?
  - Ha valahová al akartam menni, Elisere vagy a könyvtárra hivatkoztam. Noel egyszer volt nálunk, anya csak előtte szerzett tudomást arról, hogy mi szakítottunk.
Megrökönyödve nézett rám, utána lesütötte a szemét.
  - Te még mindig szerencsésebb voltál. Ki sem mehettem otthonról, amíg be nem vágtak oda. - arca elsötétült, miközben kinyögte ezt a szót. Leültem mellé, megpróbáltam a szemébe nézni, de elfordította a fejét.
  - Valamire szükséged van? Én itt vagyok.
  - Nem, semmire.
  - Ha nem gond, magadra hagylak. Telefonálnom kéne egyet.
Kiléptem a szobából, és lesiettem a nappaliba. Előhúztam a telefont, de Noel helyett anyának írtam egy üzenetet, hogy otthon vagyok, nem kell sietnie. Levetettem magam a kanapéra, és míg el nem nyomott az álom, azon gondolkoztam, hogyan tudnám előadni azt, Viktor miért van nálunk.
 

Tizenötödik fejezet

Soha életemben nem voltam ennyire boldog. És ez tőlem igazán nagy szó. Vagy legalábbis reméltem, hogy a boldogság játszik közre a dolgokban. Az iskolai átlagom felfelé ível, Noellel egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és sikerült találnom Elisenek egy barátot, Melvin személyében. Valahogy nem tudom elképzelni, hogyan viselik el egymást, de sikerül nekik, és ez a lényeg. Per pillanat is egy duplarandi szerűségen vagyunk, ami abból áll, hogy a mi hangunktól zeng az étterem. Várom, hogy mikor dobják ki a négyesünket.
  - Én esküszöm nem csináltam ilyet, ugye Noel? - szabadkozott Melvin, és várakozással teli pillantást vetett Noelre.
  - Miről is van szó? - kérdezett vissza két ásítás között szívem választottja, és a karjára dőlt.
  - Mindegy, látom nem vagy beszámítható. És te Linnea, csókolóztál már veled azonos nemű emberrel?
  - Persze, egyfeszt ezt csinálom.
Noel felém fordult, és egy félmosolyt villantott rám. Visszavigyorogtam rá, és újra Melvin felé fordultam. A hercegem visszahajtotta a fejét a karjára, és egyenletes szuszogást lehetett ezután csak tőle hallani.
  - Ébresszük fel? - suttogta Elise, és Noel felé biccentett. Megráztam a fejem.
  - Rohadtul fáradt, fogalmam sincs, hogyan bírta eddig. Bár talán jobb lenne, ha hazavinnénk.
  - Lehet. - szólalt meg Melvin, és felpattant. Elkezdte rázni Noelt, de ő nem reagállt rá. Végigsimítottam az arccsontja mentén és felnyögött.
  - Noel drágam, kelj fel, vagy mi rázunk fel,  - duruzsoltam a fülébe gyengéden, mire ő felkapta a fejét. Sóhajtott egyet, és feltápászkodott. Kitántorogtunk a kocsiig, és betuszkoltam Noelt a hátsó ülésre. Az úton végig össze-vissza dőlt, de sikerült egy helyben tartanunk.
A házában feltámogattuk az emeletre, és lefektettük az ágyára. Melvin nélkül én a lépcső alján megálltam volna. Noel eldőlt, mint mint a liszteszsák, amint puha felületet érzett maga alatt.
  - Nekem még írnom kellene néhány szakdolgozatot, és készülni a zh-ra..
  - Most alszol, és el nem mozdulsz innen, amíg ki nem pihened magad. Vili?
Leültem az ágy szélére, Noel a mellkasára húzott. Megráztam a mutatóujjam a szája előtt, és felkeltem róla. Lecaplattam a konyhába, a lépcsőn majdnem átestem Mircen. Letelepedtem az asztal mellé, és kibámultam az ablakon. A nap leküszott a fenyőerdő mögé, csak az utolsó, lusta sugarai látszódtak.
Karácsony előtt egy kicsivel meglátogattam Viktort, viszont eddig nem engedtem meg magamnak, hogy azon rágódjak, mennyire elutasító volt velem. Őszintén bevallom, hiányzik egy kicsit. Amikor megpillantottam, ha csak egy pillanatra is, de a szívem örömtáncot lejtett. Hozzászoktam jégkék szemeinek rideg pillantásához, amit másokra vetett, és ami ellágyult, amint meglátott engem. A mosolyához, szőke fürtjeihez, a szarkazmusához és.. Hozzá. Viszont aligha hiszem, hogy ő még mindig ennyire ragaszkodna hozzám. Nomeg én már megtaláltam Noelt, akivel a kapcsolatunk sokkal tartósabbnak bizonyul, és valamivel jobban megértjük egymást. Csak amíg ő hétvégén kiereszti a gőzt és hajnalig bulizik, én a tankönyvek fölött görnyedek.

                                                            ***
 
  - Viktor, jössz már? Még a végén elkésünk. - unszolt Helena. Mostanában kezd belőle is elegem lenni. Akárcsak a többiekből. Hiányzik Linnea, bár ezt eddig nem mertem bevallani magamnak.
  - Semmi kedvem még egy ilyem szart végigülni, a többire is csak a te kedvedért mentem.
  - Rémes vagy, mostanában szinte meg sem mozdulsz. Úgy festesz, mint egy zombi. Brr.
Helena - hála az égnek - elhagyta a szobát, és újra a kavargó gondolataimmal voltam kettesben.
Néhány óra hasztalan képzelgés után egy kopogás rántott vissza a valóságba. Linnea állt az ajtóban, engem nézett csodás zöld szemeivel.
  - Bejöhetek? - kérdezte elhaló hangon, ami szokatlan volt tőle. Megdörgölte az orrát, és reménykedőn rámpillantott. Intettem a kezemmel, az arca menten felderült. Lecövekelt a fal mellett, és nekidőlt. A szobát pásztázta a tekintetével, mindenhová nézett, csak rám nem.
  - Miért jöttél?
  - Gondoltam meglátogatlak. Semmi hátsó szándék, vagy valami, ha erre gondolnál.
Egy halvány mosolyt csalt az arcomra, felkeltem az ágyból, és melléálltam.
  - Szóval.. Hogy vagy? - nézett rám, a szemembe fúrta a tekintetét. Imádom, amikor ezt csinálja.
  - Jobban. Mármint.. Kezdem megszokni, hogy úgy kezelnek, mint egy teljesen hülyét.
  - Mikor engednek ki?
  - Soha napján kiskedden. Szülői beleegyezés kell hozzá, azt meg leshetem, hogy mikor kapom meg. Már egyszer ki akartak tenni, de anya ragaszkodott hozzá, hogy maradjak.
  - Képzelheted, nekik milyen rossz. Egyszer voltak nálunk és azt ecsetelték, hogy mennyire hiányzol. Bár nem volt túl meggyőző, egy cseppnyi szomorúság sem hallatszott a hangjukban.
  - Hányan tudják?
  - Mit?
  - Hogy itt vagyok. Robinnak azt adtam be, hogy beteg vagyok, de kicsit gáz, hogy már vagy két hónapja semmi életjelet nem adtam magamról.
  - Nem mondtam el senkinek. Henriett sem, pedig nagy volt a kísértés számára, de elintéztem. - megdörzsölte a kezét, ebből a jelből arra következtettem, hogy tényleg elintézhette. Lentebb csúszott a falon, míg nem leült törökülésbe. Követtem példáját, a térdünk összeért. Elfojtott lélegzettel figyeltem, hogy elhúzza-e onnan a sajátját, de nem tette. Szembefordult velem, és az arcomat kémlelte. Ezzel elérte, hogy eszmbe jussanak az Inesszel eltöltött nem túl kellemes órák, amikor ő is ugyan ezt csinálta. Mindig úgy tett, mint ha olvasna a gondolataimban, pedig éreztem, hogy bizonytalan velem kapcsolatban. Egyszer meglátogatott, rendesen kiöntöttem neki a szívem, aminek látszólag felettébb örült. Viszont csak a dolgok felét osztottam meg vele, a többit magamban tartottam.
  - Viktor, nekem mindent elmondhatsz. Tudod, hogy nem adom tovább..
  - Kivéve Inesnek. - vágtam közbe, meg sem vártam, hogy befejezze a mondandóját.
  - Éreztem, hogy csak azért is fel fogod ezt hozni. Miért nem felejthetjük el?
  - Tulajdonképpen miattad kerültem ide. Ha te nem jössze be a képbe, akkor máig csak a háttérben lennék, nem hazudnék mindenkinek, élném tovább az elcseszett életem, és csak a cigaretta lenne az egyetlen dolog, ami tönkretenne. Átkozom azt a napot, amikor találkoztunk.

Viktor szavai a szívembe hasítottak. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Vagy elkezdek bőgni és megmutatom, hogy gyenge pontra tapintott, visszavágok, vagy csak hallgatok, és engedem, hogy kitombolja magát. Végül a beszélés mellett döntöttem.
  - Az semmi gond, hogy te szólítottál meg, te csókoltál meg, neked is szereped van ebben. Ne próbáld másra hárítani a dolgot. És én még voltam olyan hülye, hogy idejöttem, és ki akartalak hozni.
Felálltam, és kiviharzottam az ajtón. Most, amikor már kiengedhettem volna magamból a könnyeket, még sem sikerült. Bár a lényem egy kis része tudta, hogy igaza van, nem akartam beismerni magamnak. Én tehetek arról, hogy élete végéig egy heggel a csuklóját kell élnie, felszakítottam a sebeket, amelyeket rég begyógyított az idő, és tönkretettem őt, aki mindennél fontosabb volt számomra. Nehezemre esett úgy gondolni rá, mint egy normális emberre, akivel egy kis ideig jártam, mert ismertem minden gyengéjét, hogy valójában bármelyik pillanatban robbanhat, és azt, mennyire törékeny a lelke. Noelt felejtés gyanánt hülyítettem, még sem tudom kiverni a fejemből a Viktorral közös emlékeket. A sors iróniája az, hogy a nap elején még Noelre úgy gondoltam, mint a nagy szerelmemre, de ez a látogatás rádöbbentett, hogy valójában Viktor az, akiben megleltem a társam. Csak voltam olyan hülye, hogy tönkretettem életem legszebb dolgát, azaz a szerelmet, ami hozzá láncolt. Ő volt az életem értelme, az, aki miatt nap mint nap felkeltem az ágyból, a gondolat életett, hogy láthatom. Ki fogom hozni ebből a bolondokházából, bármi ára is van ennek.

Tizennegyedik fejezet - Linnea

  Sosem szerettem a karácsonyt. Ilyenkor mindig halálra untam magam, és ráadásul béna dalokat énekelve, rénszarvasos pulóverben kellett gubbasztanom a fa alatt. A nagyi évente köt nekünk pulcsikat, vagy egy angyalarc van ráhímezve, vagy valami hasonló karácsonyi jelkép.
Idén is megtartottuk azt a szokást, hogy szenteste délelőttjén díszítjük fel a karácsonyfát, csak most éppenséggel apa vicces megjegyzései nélkül. Viszont helyette csatlakozott hozzán Noel, akit anya meghívott, hogy velünk legyen, ha már nincs kivel töltenie a napot. Agaton egy ideig szúrós szemmel nézte Noelt, amint a derekamat átkarolva közösen rakjuk fel a díszeket, de utána megbékélt a dologgal. A csúcsdíszt anya rakta fel, az arany csillámpor befogta a kezét, mire végzett a hullócsillag eligazításával. Miután megcsodáltuk a rémesen csicsás művünket, én és a hercegem eltűntünk a szobámban. Ez volt az egyetlen hely, ahová semmilyen dísz nem jutott be, akárhogy is próbált anya rábeszélni arra, hogy fel kéne dobni a szobát. Noel visszatette a piercingjét a szájába, így még ellenállhatatlanabb volt számomra. Ebédig csókcsatákat vívtunk, kétszer összevesztünk és szinte mindenen nevettünk. Miután anya szólt nekünk, hogy az ebéd tálalva van, némileg visszafogtuk magunkat. Karácsony ízű tea kíséretében (rémes íze volt) kajáltunk meg. Közben anya nem egyszer felhozta a témát, hogy Noel miért nem a szüleivel ünnepel.
  - Igazából egy kicsit összekaptunk. Míg ők kitartottak amellett, hogy nekem is olyan olajbárónak kéne lennem, mint a család többi tagja, én sebész akartam lenni. Amikor közöltem velük, hogy félév közben felvettek, eléggé felháborodtak.
  - Pedig szerintem igazán nemes dolog az, ha valaki az embereket szolgálja. Mármint ezzel nem arra célzom, hogy a másik munka teljesen haszontalan lenne.. - próbált mentegetőzni anya. Noel rávillantott egy mosolyt, amitől úgy elolvadt, mint vaj a serpenyőben. Agaton ciccegett egyet, és tovább szabdalta a sültcsirkéjét. Elmormogta, hogy: altezzoso (felvágós olaszul), ezt amint meghallottam, egy olyan csúnya szidással vágtam vissza, amit én sem tudtam, hogy ismerek. Anya és Noel értetlenül meredtek ránk, én meg csak legyintettem egy önelégült vigyor kíséretében.
Az ebéd után Agaton még mindig a beszólásom miatt füstölgött, de én csak nevettem a reakcióján.
  - Ha megkérdezem, hogy miről beszéltetek, számíthatok a válaszodra? - kérdezte Noel, miután csak kettesben maradtunk a konyhában.
  - Nem.
  - Sejtettem.
Beraktam a mosogatógéobe a tányérokat, de Noel elkapta a derekam és felültetett a konyhapultra. Egy gyengéd csókot lehelt az ajkaimra, és én szinte annyira elfolytam, mint anya.
  - Noel, nekem még el léne pakol..
  - Az várhat. - szakította félbe a tiltakozásomat még egy csókkal. A nyakába csimpaszkodtam, és ő felkapott az ölébe.
  - Utálom, amikor ezt csinálod. - nevettem.
  - Azt hiszem, hozzá kell szoknod a dologhoz.
  - Biztos minden lánynak ezt csináltad.
  - Nem, hogy őszinte legyek nem volt rajtad kívül eddig túl sok barátnőm. Sőt, eddig senkit sem hordtam az ölemben, kivéve Melvint, amikor egyszer nagyon kiütötte magát. Szóval különleges vagy számomra.
  - Áá, ez aranyos! Eddig nem nagyon hittem el, hogy te tudsz gyengéd is lenni, de most az acél Noel egy pillanat alatt eltűnt. Még a végén az is kiderül, hogy vannak rejtett mélységeid!
  - Hé, ez fájt! Most már értem, miért vagytok ilyen jóban Elisevel. Gondolom közös hobbitok mások piszkálása.
Megvontam a vállam és elnevettem magam. Noel lerakott a földre, és felvette a csörgő mobilját. Mikor beleszólt a vonal másik végén lévő ember, rögtön kinyomta.
  - Ki volt az?
  - Senki. - sóhajtotta.
  - Egyébként.. Nem akarod meglátogatni a szüleidet?
  - Négy éve szinte nem is láttuk egymást. Nem hiszem, hogy nagyon örülnének nekem.
  - Egy próbát megér, nem?
  - Nem. Talán. Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék nekik. "Ja, sziasztok, gondoltam felétek nézek, remélem nem küldtök el a francba!"
Egy ideig még szótlanul álltunk egymással szemben, utána Noel elment és a kabátjainkkal a karján tért vissza.
  - Talán igazad van, megpróbálhatnánk. Gyere!
Negyed óra kocsikázás után egy hasonlóan nagy házhoz értünk, szinte szakasztott mása volt a Noelének. Becsöngetett és rögtön kinyílt az ajtó. Egy szobalány fogadott minket, leplezetlen döbbenettel az arcán.
  - Szóljak az édesanyjának, hogy itt van?
  - Igen.
A nő kitárta az ajtót, és beléptünk. Megtorpantam az előszobában, még a szőnyegre sem mertem rálépni, nehogy összekoszoljam. Noel lerúgta a cipőjét és elindult a - vélehtőleg - nappali felé. Én is követtem, és leültem mellé a méregdrágának tűnő hímzett párnák közé. Az ajtóban egy törékenynek tűnő, feketébe öltözött nő tűnt fel. Felhúzta tökéletes szemöldökeit és ránk meredt.
  - Heló anya, boldog karácsonyt! - szólalt meg Noel.
  - Minek köszönhetem a látogatásodat, drága fiam? Megint a fejemhez akarod vágni, milyen rémes szülő vagyok?
  - Nem, szó sincs róla. Apa hol van?
  - Elváltunk néhány hónappal ezelőtt. Ezt is tudnád, ha érdekelnénk.
Noel lesütötte a szemét, néhány tincs a hajából előrehullott. Az édesanyja továbbra is a küszöbön ácsorgott, és rám siklott a tekintete. Elmosolyodott és közelebb lépett.
  - És téged hogy hívnak? - kérdezte nyájas hangon. Azt hiszem, csodás színésznő lenne ebből a nőből.
  - Linnea Zelmerlöv.. Izé.. Mrs. Dahl.
  - Jaj, hagyjuk a hivatalos megszólításokat, hívj csak Miának.
Bólintottam és megeresztettem egy félénk mosolyt. Mia leült az egyik fotelbe és az ölébe húzott egy párnát. Egy ideig csendben ültünk, én a kandallót bámultam, Noel össze-vissza kapkodta a tekintetét, Mia meg minket nézett. Zavarban voltam, nem is kicsit.
  - Egyébként jól hallottam, Zelmerlöv a vezetékneved?
  - Igen.
  - Amikor még nem született meg egyikőtök sem, nagyon jóban voltunk a szüleiddel, minden rendezvényre együtt mentünk. Azután lefoglalt mindenkit a babázás.. Igaz, egyszer találkoztunk azután is, hogy ti már kicsit nagyobbak voltatok. Noel volt öt éves, ti a testvéreddel meg három. Homokoztatok, a vége meg az lett, hogy te a nevetéstől alig tudtad elmondani, hogy Noel megetette homokkal a tesód.
  - Abszolút nem emlékszem rá.. - nevettem. Noel arcán feltűnt egy sejtelmes mosoly, és rám nézett.
  - Viszont Noel már akkor is kis nőcsábász volt, próbált megfűzni téged, de te lelökted őt a hintáról.
Itt már Noel is felnevetett, és átkarolta a vállam.
  - Már akkor tudtam, hogy ki lesz az igazi.
  - Jaj, Noel, zavarba hozol.. - pirultam el.
Mia is elmosolyodott. Furcsa, hogy egyik pillanatban tapintani lehetett a feszültséget, most meg mint ha elpárolgott volna.
A délután kellemesen telt el, Mia meg kismillió kínos gyerekkori sztorit mesélt Noelről. Miután kiléptünk a házból, Noel a karjai közé kapott és megpörgetett.
  - Imádlak.
  - Miért?
  - Rábírtál engem, hogy eljöjjek ide. Mostantól minden szavadat követni fogom, ó nagy szépségem.
  - Ha azt mondom, hogy ugorj le a háztetőről megteszed?
  - Mindenképp. - nyomott egy csókot a homlokomra, és beültünk az autóba. Elise telefonált, hogy kellemes ünnepeket kívánjon.
  - És, cukorfalat - még telefonon keresztül is éreztem a gúnyt a hangjában - most is Noellel vagy?
  - Cukorfalat? Kinyírom. Noel, parkolj le itt, amíg szerzek egy baltát.
  - Na, még szükséged lesz rá.
  - Egyébként igen.
  - Mi igen?
  - Vele vagyok.
  - Áh, turbékolnak a galambok. Nekem is kéne szereznem egy pasit, most is teljesen egyedül nyomok be egy doboz csokit, miközben valami béna filmet nézek.
  - Figyelj, profi kerítőnő vagyok, emlékezz csak a két évvel ezelőtti esetre, azóta együtt vannak.
  - Hát, akkor gyere és keríts nekem egy szívdöglesztően kinéző Channing Tatumot. - nevetett, utána elköszönt és letette a telefont. Hazamentünk, de egy ideig még sétáltunk. Elértünk egy parkhoz és leültünk egy padra.
  - Emlékszel még? - kérdezte Noel, egy mosollyal az arcán.
  - Mire?
  - A fogalmamsincshányadik randink itt ért véget.
Nekem is egy mosoly ült ki az arcomra, mikor visszagondoltam a dologra. Épp hazakísért volna Noel, amikor én megpillantottam egy teljesen fekete kismacskát az egyik pad alatt. Látszólag nem volt gazdája, azóta is Mirccel van. Végül itt esett meg az első olyan csókunk, amit hivatalosan egy párként adtunk egymásnak.
  - A második.
  - Parancsolsz?
  - A második randink.
Noel átkarolta a vállam és közelebb vont magához. A lehelletem fehére gomolygott a levegőben, míg nem eltünk. Valami hideget éreztem az orromon, csak ekkor vettem észre, hogy elkezdett szállingózni a hó. Noel sötét hajában megmaradt néhány pehely, amiket kisöpörtem. Beletúrtam a hajába, és végigsimítottam az arccsontján. El sem hiszem, hogy az enyém ez a csodás srác.
  - Min gondolkozol?
  - Csak azon, hogy milyen szerencsés vagyok. - hajoltam oda hozzá, és megcsókoltam. Azt hiszem, kezdem megszeretni a karácsonyt.

Tizenkettedik fejezet - Linnea

Noel és én már több, mint egy hónapja boldogítjuk egymást. Tökéletesen boldog voltam vele, habár ezt Elise megkérdőjelezte, mert ő nem éppen nézi Noelt kapcsolatpártinak. Minden reggel ő visz iskolába, és el is hoz. Általában együtt töltjük a szabadidőnket, viszont most, hogy Noelt felvették az egyetemre, ez igazán csekély idő.

December elseje volt, a születésnapom. Általában ilyenkor anya le szokta igazolni a napot, hogy otthon maradhassak, és ez ma sem volt másképp. Délután átmentem Noelhez és reménykedtem, hogy otthon van. Pizsamában nyitott ajtót, de még nyúzottan is halálian jól nézett ki.
  - Szia.. Öhm.. Hány óra? Basszus, lekéstem az óráimat! Na mindegy. Gyere bentebb. - szélesebbre tárta az ajtót, és amint beléptem megcsókolt.
  - Két perc és jövök.
  - Oké. - suttogtam és bementem a nappaliba. Lehuppantam a kanapéra, és Mirc rögtön az ölembe ugrott. Szórakozottan vakargattam a füle tövét, miközben az üvegasztalon levő könyveket méregettem. Nem tudom, hogy Noel hogyan bír ki ennyi tanulást.
A hercegem megjelent az ajtóban, immár felöltözve, a háta mögé rejtett kézzel. Leült mellém, és átnyújtott egy kis fekete dobozkát.
  - Boldog születésnapot, Cukorfalat!
Utálom, ha így hív, de ezt is meg tudtam neki bocsátani, amint megpillantottam a doboz tartalmát. Egy kicsi, kövekkel kirakott vérvörös szív medál volt egy ezüstláncon.
  - Köszönöm! - ugrottam a nyakába. Elkezdtem puszilgatni az arcát, de ő elkapott és megcsókolt. Felkapott az ölébe, és elindultunk a lépcsőn felfelé. Azt hiszem, ilyenkor jön jól az, hogy alig vagyok ötven kiló. Bevitt a hálószobába, és lefeküdtünk az ágyra. Elkezdte csókolgatni a nyakam, és levette a felsőm. Én is ugyan ezt tettem az övével, csak egy kicsit nehezebben. Végigsimítottam a mellkasán, ő közelebb vont magához. Lentebb húzta a nadrágom, és én levettem.
  - Várj..
  - Hm?
  - Még nem..
  - Noel, emiatt ne parázz. Biztos akarom. - vágtam a szavába. Megkönnyebbülten felsóhajtott.

Délután öt óra volt, mikor megébredtem. Noel mellkasán feküdtem, és a karom a nyakában pihent. Lemásztam róla, és megpróbáltam minél halkabban eljutni a ruháimig, de megcsörrent Noel telefonja. Elkezdett a mobilja után kapálózni, és mikor végre megkaparintotta a füléhez emelte.
  - Noel Dahl telefonja.. Melvin? Melvin! De, zavarsz. Nem, most nem alkalmas. Azt sem akarom, hogy te átgyere. Kérlek.. Jó, de ne számíts túl kedves fogadtatásra.
Miután Noel visszadobta az asztalra a telefonját, felült. Én addigra felvettem a fehérneműm és a pólóm. Mikor megpillantott, elmosolyodott. Kikelt az ágyból, és átkarolta a derekam.
  - Át fog jönni egy igazán kedves haverom. - a hangján hallatszott az irónikus hangsúly. - Hazavigyelek? Nem szeretném, hogy elkezdjen piszkálni, vagy valami.
  - Nem kell. Ha meg azt fogja csinálni, visszaszólok neki. Ennyire védtelennek tűnök?
  - Igen. - nevetett, és egy puszit nyomott az arcomra. Felöltözött ő is, utána levágtatott a földszintre és ott várta Melvint. El sem merem képzelni, milyen barátja lehet Noelnek.
Megszólalt a csengő, és én is lementem a nappaliba. Noel belevágott egyet Melvin hátába, amikor elhaladt mellette. Egy vörös hajú, teljesen feketébe öltözött srác állt az ajtóban. Két, gombostűfej nagyságú piercing díszelgett a szája alatt. Olyan magas volt, mint Noel. Egy ideig a lépcső tetejéről bámultam, utána lelépdeltem a fokokon. Látszólag Melvin még nem vett észre, mert a tiltakozó Noelt próbálta megfűzni valamire, ami nagy valószínűséggel egy buli volt.
  - De ott lesz Elias is, meg a többiek.. Az utóbbi egy hónapban szinte semmiben sem vagy benne. Én megértem, hogy egyetemre jársz, de attól még ki kéne kapcsolódnod. Aztán összeszedhetnél ott valami jó kis macát..
  - Melvin, én nem fogok semmilyen macát szerezni. És a következő hónapokban sem nagyon fogok.
  - Régebb mindig velünk jöttél. Azt hiszem, kár a gőzért.
Elértem az utolsó lépcsőfokig, mikor Melvin észrevett, felhúzott szemöldömkkel mért végig. Elsétáltam Noelig, aki átkarolt.
  - Hé, miért nem jöttök mind a ketten? Öhm.. Izé..
  - Linnea. - mutatkoztam be.
  - Ja, Linnea is biztos élvezné.
  - Nem is tudom..
Hogy őszinte legyek, nem nagyon voltam még bulikon. Van a szilveszteri dolog, arra minden évben elmegyünk Elisevel, de több nagyobb cuccra nem emlékszem.
  - Miért is ne?
Noel megszeppenve nézett rám, Melvin arcán szétterült egy önelégült mosoly.
  - Oké, akkor hagylak titeket készülődni. Noel, tudod a címet.. - miután ezt elmondta, kilépett a bejárati ajtón.
  - Előre figyelmeztetlek, hogy ezek a bulik nagyon.. Állatak. Nem éppen az olyanoknak valóak, akik még életükben csak néhányan voltak.
  - Szóval úgy gondolod, hogy nekem túl nagy falat lenne? Hánykor lesz?
  - Kilenckor kezdődik.
  - Akkor majd gyere értem, hazamegyek átöltözni.

Felvettem egy fekete csipkeruhát, ami eléggé átlátszó. Sosem volt még rajtam, hát itt az ideje, hogy hordjam. Még jobban kihúztam a szemem, és felkentem egy vörös rúzst. Úgy néztem ki, mint egy vámpírmenyasszony.
Amikor Noel meglátott, elkerekedtek a szemei.
  - Amikor randizunk miért nem öltözöl ki ennyire?
Megvontam a vállam, és beültem a kocsiba. Egy ugyan olyan nagy házhoz értünk, mint amilyen a Noelé. Már az utca végéből lehetett hallani a zene dübörgését. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet belemenni ebbe?
Noel leparkolt a ház előtt és kiszálltunk. Néhány srác a ház előtt cigizett, és valamin nagyon röhögtek. Mikor megpillantották Noelt, elkezdtek neki kiáltozni, hogy menjen már oda. A hercegem átkarolta a derekam, és elindultunk a kis csoport felé.
  - Jé, Noel! Milyen rég láttalak! - az egyik fiú különös hanglejtéssel beszélt, gondolom neki már elkezdődött a buli. Noel csak biccentett, és a cipőjét bámulta.
  - És, ki ez a csinos lány veled?
  - Linnea. - mutatkoztam be, ma már másodjára. Noel intett nekik, és elindultunk a bejárat felé. Az elviselhetetlenül hangos zene kicsit sok volt a fülemnek, de Noelt látszólag nem zavarta. Elvett egy poharat az egyik asztalról és belekortyolt.
  - Hé, vagy te tizennyolc? - hallottam egy hangot a hátam mögül. Összerezzentem.
  - Igen, ma töltöttem be..
Megfordultam, és egy számomra ismeretlen lányt pillantottam meg. Szőke haja volt, ami a partifényes megvilágításban szinte ízzott. Két piros poharat tartott a kezében, az egyikből egy érdekes zöld lötty fröccsent ki, a másik üres volt.
  - Csak azért, mert láttalak az iskolából.. Tényleg, itt nem úgy van a rendszer, mint nálunk. Akkor semmi. Henriett vagyok.
  - Linnea. - nyújtottam kezet. Az egyik poharat ledobta a földre és megrázta. - Hogy őszinte legyek, én még egyszer sem vettelek észre.. Melyik évfolyamba jársz?
  - Másodikba.- ordította. Furcsán ejtette ki a szavakat, mint ha nem svéd lenne. - Esetleg nem ismered Viktor F.. Szégyen, nem tudom a vezetéknevét.
Nyeltem egyet és csak utána válaszoltam.
  - Fader. Ez a vezetékneve. Egyébként igen, ismerem.
  - Jaj, az jó! Amikor Stockholmba járt gimibe barátok voltunk. Ott igazából cserediák voltam, de pöpecül tudtam svédül. Igazából angol az anyanyelvem, viszont én inkább svédül tanultam, nem franciául.
Segítség, valaki mentsen ki innen! Szerencsémre Noel pont akkor lépett oda hozzánk. Elvettem a kezéből a remélhetőleg nekem szánt poharat, és egy húzásra felhajtottam. Hogy őszinte legyek, annyira emlékszem ezután, hogy még megittam néhány pohárral.

Reggel az ágyamban ébredtem meg. Noel az ágyam mellett hortyogott a székemen. A fejem hasogatott, olyan érzésem volt, mint ha az agyam szivacsból lenne. Rácsaptam egyet Noel térdére, amitől rögtön felébredt.
  - Jó reggelt, édeském. Az biztos, hogy én többé nem viszlek el egy buliba sem.
  - Miért, mit csináltam?
  - Annyit ittál, hogy szinte magadról sem tudtál. Kivittünk a kertbe, hogy szívj egy kis levegőt, erre te ledobtad magad a fűbe, hempergőzni kezdtél és ordítoztad, hogy dugni akarok.
  - Basszus.
  - Ez még nem minden. Melvinnel ketten tudtunk csak betuszkolni a hátsó ülésre, mert folyton elindultál, hogy hazamész. Mellesleg te tisztítod ki a kocsit.
Visszahanyatlottam a párnámra, és felsóhajtottam. Mindig is tudtam, hogy nem hat rám túl jól az alkohol. Amikor tizenhat éves lettem, apa töltött nekem egy pohár bort, mert szerinte már elég nagy vagyok hozzá. Frászt.
  - De legalább nyugtass meg, hogy anya nem vett észre semmit.
  - Arra nem vennék mérget. Elkezdted a Dead Insidet énekelni teli torokból.
  - Jaj. - nyöszörögtem.
Jó tanács: ne egy bulival ünnepeld meg a szülinapod mert úgy fogsz járni, mint én.

 

Tizenegyedik fejezet - Linnea

Reggel Elise keltett fel, akinek Noel beszámolt a tervünkről. Felvettem egy sötétzöld pulóvert meg egy fekete farmert, és kisminkeltem magam. Elise tűkön ülve várt, amíg Noel meg nem érkezett.
  - Öt percet késtél.
  - Szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy elérjem ezt a külsőt? Sok! - mutatott magán végig Noel. Egy fekete Volvo előtt állt, bőrdzsekiben és szaggatott farmerben. Váo.
  - Noel, honnan loptad ezt a pöpec járgányt? - simított végig Elise a kocsi motorháztetején.
  - Ennyire csórónak nézel?
  - Igen.
  - Ez rosszul esett. - rámpillantott, és elvigyorodott. - Vigyázz, mert a csinos lányoknak nem tudok ellenállni.
Kinyitotta nekem az egyik hátsó ajtót, és mielőtt Elise is beszállt volna becsapta. A barátnőmnek muszáj volt megkerülnie az autót, hogy be tudjon szállni. Noel beindította a kocsit, a motor felzúgott és az iskola felé vettük az irányt. Meglehetősen gyorsan odaértünk, mert még tíz perc volt becsöngetésig.
  - Azt hiszem, az az öt perc nem volt semmi. Ugye, kedves Elise?
Kiszálltunk az autóból, és Noel megint átkarolta a vállam. Azt hiszem, kezdek ehhez hosszászokni. Amint beléptünk a gimibe, egy csomó ember Noel köré gyűlt.
  - Azta, te tényleg népszerű vagy. Jó, hogy autogramot nem kérnek.
  - Honnan tudod? Én vagyok az iskola sztára, még ennyi idő multán is.
  - Hát persze. - szorítottam meg a kezét. Néhányukkal váltott egy-két szót, és elkisért a szekrényemig. Nekitámaszkodott a mellettem jobbra lévőnek, és engem figyelt, ahogy a rendezgetem a könyveim. Épp felénk tartott a biológia tanár, és amint megpillantotta Noelt egy mosoly csúszott az arcára.
  - Noel Dahl, téged is lehet itt látni?
  - Kezét csókolom, tanárnő! Csak a barátomat kísértrem el, de néha azért be szoktam nézni.
  - Ugye tudod, hogy eddig te voltál a legjobb tanítványom?
  - Jaj, tanárnő, zavarba hoz.
  - Már az orvosira jársz?
  - Nem, egy évet kihagytam, a héten voltam felvételin. Most reménykedem, hogy legyek elég jó az elvárasoknak és bekerüljek.
  - Akinek ilyen szép erendményei vannak, azt az első között veszik fel. Remélem ragaszt egy kis tudást Zelmerlöv kisasszonyra, mert ő nem erőlteti meg magát túlságosan.
  - Bízhat bennem, tanárnő. - biccentett Noel. A tanító tovább állt, és rögtön nekiszegeztem Noelnek a kérdésem:
  - Tőled minden tanár el van ájulva?
  - Szerény személyem szerethetetlen, kérlek.
Eszmecserénket a csengő zavarta meg.
  - Azt hiszem ahhoz, hogy azt a srácot féltékennyé tegyük csinálnunk is kéne valamit.
  - Ja, talán.
Noel közelebb hajolt, és egy csókot lehelt az ajkaimra. A lában a csempébe gyökerezett. Kacsintott egyet, megfordult és elhagyta az iskola épületét. Aznap rohadtul jó kedvem volt, és ez Elise figyelmét sem kerülte el.
  - Történt valami jó?
  - Nem, semmi. - füllentettem, miközben a hajamat csavargattam.
  - Kell nekem mindig mindenről lemaradnom. Sebaj, majd megkérdezek mást. Ha te nem vagy hajlandó elmondani..
  - Nem, tényleg nem leszek az.
  - Basszus, ez eddig mindig bejött. Tényleg kénytelen leszek szociális kapcsolatot létesíteni más emberekkel. Vigyázz, mert a végén mással is összebarátkozom.

Delután az iskola előtt várt ránk Noel. Eliset kitette otthon, viszont engem a város másik végébe vitt.
  - Hová megyünk?
  - Mutatni szeretnék valamit. Ugye szereted a macskákat?
  - Őő.. Igen. De ez hogy jön ide?
Noel nem válaszolt, az út többi részét csendben tettük meg. Illetve én teljes szilenciumban ültem, viszont a mellettem ülő őrült (másnak nem tudom nevezni) a rádióval együtt énekelt. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá, de ő ügyet sem vetett a reakciómra.
Egy kisebb palotához értünk, amikor Noel leállította a kocsit. Szinte beleolvadt az erdőbe sötét falaival. Gyönyörű ház volt.
  - Itt laksz?
  - Ja. Szerintem már érted, miért nem akarok egyedül lenni.
Noel kinyitotta az ajtót. Amint beléptem, majdnem átestem egy nyávogó macskán. Pedig igazán észrevehettem volna, mert dagadt volt és hosszú volt a szőre. Noel felkapcsolta a lámpát. A fény egy kristálycsillárból sugárzott. Hogy őszinte legyek, én egy loftlakást képzeltem el lakhelyéül, egészen lenyűgözött.
  - Szerintem kényelmesebb lenne, ha Mircet egy kanapén, vagy tudom én min nyúznád.
  - Már ha engedi. Eléggé fúj rám.
  - Nem nagyon találkozott eddig rajtam kívül emberekkel. Évek óta boldogít, viszont eddig senkinek sem mutattam meg.
  - Vegyem megtisztelésnek, hogy bemutatod?
Noel elmosolyodott, és az ölébe kapta Mircet. Valami olyasmit motyogott, hogy: "Gyere hercegnőm, hoztam egy barátot", utána elindult egy kétszárnyú ajtó felé. Az előszoba fekete márványán hangosan kopogott a bakancsom sarka. Lehúztam, és az ajtó mellé helyeztem. A nappali gyönyörű volt. Fekete bőr ülőgarnitúra állt a szoba közepén, alatta egy vörös szőnyeggel. A fal színét nem lehetett látni, mert könyvespolcokkal volt eltakarva. Egy üveg dohányzóasztalra vastag könyvek voltak rápakolva.
Noel lerakta Mircet a kanapéra, és leült. Az ölébe húzta a macskát, és a füle tövét vakargatta.
  - Ne félj, senki sem harap. Bár a kis primadonnám nevében nem nyilatkoznék..
Mirc összegömbölyödött az ölében, de Noel addig bökdöste, amíg egy óriási nyávogás kíséretében le nem ugrott onnan. Lehuppantam a kanapéra. Mirc a lábamhoz dörgölőzött, végigsimítottam a hátán. A szőre meglehetősen puha volt, nem tudtam megállni, hogy ne símogassam. Felugrott az ölembe, és a hátára fordult.
  - Szimpatikus vagy neki. Hé, ez jó jel!
  - Hát.. Igazából még nem nagyon találkoztam olyan macskával, ami nem nyávog rám.
A hasát vakargattam, elkezdett dorombolni. Elmosolyodtam, és felnéztem Noelre. Felállt, és visszapakolta a polcra a könyveket.
  - Kérsz valamit? Italt, vagy..
  - Nem, kösz. - vágtam a szavába. Az ételre még csak gondolni sem tudtam.
Visszaült mellém, egy kicsit közelebb, mint azelőtt. Kinyújtotta a lábait, és egy ideig a cipőjét bámulta.
  - Ami az iskolában történt, azért bocsi. Sajnos nyel.. - elharapta a mondat végét, és engem bámult. Megpróbáltam tudomást sem venni róla, de az arcom égett. Odakaptam a kezem, Mirc dühösen nyávogott egyet a simogatás befejezése miatt. Hátrasimítottam egy elszabadult tincset a fülem mögé, és a szobában lévő egyetlen festmémyre szegeztem a figyelmem. Egy óvodáshoz illő firkálmány volt rajta, de mégis megragadta a figyelmem. Tekintetem a könyvespolcokra siklott, ahol a könyvek gerincén latin feliratok futottak végig.
  - Ezt te mind olvastad? - mutattam körbe.
  - Csak egy részét. Van, ami az örökségből maradt rám. Igazából az a szerencsém, hogy a nagyapám is orvos volt, egy csomó olyan témájú könyv van itt, ami nekem kell.
  - Örökség?
  - Igen. Az anyai nagyszüleim meghaltak, és rám hagytak mindent. Ezért van ilyen bestiális házam, meg minden.
  - Éértem.
  - Biztos nem kérsz semmit? Én főzök magamnak egy teát. A konyhában leszek, szemben a második ajtó.
Megráztqm a fejem és Noel elhagyta a nappalit, én meg egyedül maradtam. Egy ideig még nyúztam Mircet, utána az ablakhoz léptem. Villámlások világították meg a borult eget, de esőnek nyoma sem volt. Még.
Miután meguntam az ablakon kibámulást, elindultam a konyha felé. Elhaladtam egy óriási két felé ágazó lépcső mellet, rögtön utána meg is találtam Noelt. Egy fekete bögre mögött ült, és egy teafilteres dobozban turkált. Amint meglátott felpattant és kihúzta nekem a mellette levő széket.
  - Teljesen olyan vagy, mint egy angol. Teát iszolt, kihúzod a székem.. - közöltem vele, miután leültem.
  - Nem véletlenül. Az anyai nagymamám angol volt, Svédországba jött cserediáknak. Beleszeretett a nagyapámba, és miatta visszautazott ide. Az életem nagy részét ebben a házban töltöttem, a szüleim sosem csíptek engem. Minden szünetben és a hétvégéken itt voltam. Nagymama megtanította, hogyan kell egy hölgyet elbűvölni, meg ilyenek.. Az a baj, hogy ez mostanában nem ér túl sokat, mindenkinek csak akkor kellesz, ha van pénzed.
Kivéve nálam. - gondoltam. Noel előkotort egy erdeigyümölcsös teafiltert, és a forró vízbe lógatta.
  - Biztos ne csináljak neked is?
  - Nem szeretem a teát. Ez olyan, mint a csoki. Rosszul leszek tőle.
 Noel egy ideig áztatta a filtert, utána kivette és a kuka felé hajította. Az pont a közepébe esett, én meg elkerekedett szemekkel bámultam Noelre. A szájához emelte a bögrét és elmosolyodott. A szívem gyorsabban kezdett verni. Neeem, nem szabad. Tegnap előtt szakítottam, nem lehet, hogy csak úgy ennyi idő alatt beleszeressek másba.. Ugye? Abszolút nincs tapasztalatom az ilyesmiben, és ez néha kifejezetten gáz tud lenni. Elvörösödtem, és az asztalt bámultam. Magamon éreztem Noel pillantását, ami csak rontott a helyzeten. Most tényleg nem szabadna semmi égő dolgot csinálnom.
Mirc nyávogására eszméltem fel. Seperc alatt az ölemben kötött ki. Noel tettetett rosszallással nézte a macskát.
  - Te megcsalsz? Büdös macska. Ne nyávogj így rám, ez az igazság! Ha találsz egy nálam szebb példányt, rögtön ráveted magad?
Valahogy nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy azt mondta, nála szebb. Az arcom olyan vörös lett, mint a sötétpiros csempe.
  - Egyébként Zelmerlöv kisasszomy, hogy is van ez a biológiás dolog?
  - Mondtam, hogy rühellem. Engem nem tud annyira magába szippantani, mint téged.
  - Itt a táskád, ugye?
  - A kocsiban hagytam.
  - Mindjárt jövök, egy perc.
Egy kis idő múlva Noel az ajtóban állt, a vállán a hátizsákommal.
  - Basszus, ez jó nehéz! Mit hordasz te ebben?
  - Hat órára való tankönyv, füzet és néhány atlasz.
Lerakta egy székre, és kivette belőle a bioszkönyvem. Az asztalra helyezte, és elém csúsztatta. Feljajdultam, Noel erre felnevetett. Kinyitottam a könyvet, Noel közelebb csúszott hozzám, az oldala hozzáért az enyémhez. Elkezdte magyarázni a tananyagot, és közben egy ceruzával mutogata az ábrákat. Egy csomószor megfogta a kezem, amikor megkérdezte, hogy eddig értem-e. Nem, rohadtul nem értem, mert ügyelnem kellett magamra, hogy ne ugorjak neki, vagy pattanjak fel. Fix, hogy direkt csinálta.
  - Ha ezt megjegyzed te leszel az ász.
  - Köszönöm. - mosolyogtam rá.
  - Nincs mit. Én vagyok Bioman, viszont mindenki csak Noel Dahl néven ismer.
  - Másnak is adtál ilyen leckéket?
  - Nem, én csak megírtam néhány ember háziját, viszont néha írtam egy lapot, amit ha megtanult biztos, hogy ötöst írt.
  - Háh, akkor tényleg hős vagy. Sikerült valahogy beleverned a fejembe.
Noel arcán szétterült egy vigyor, és átkarolta a vállam. Még közelebb kerültünk egymáshoz, és én még jobban elpirultam. Amikor anya azt mondta, hogy neki is volt ilyen és kinőtte, tényleg hittem neki. De most már erősen kételkedem abban, hogy igaza lehet. Levette a karját a vállamról, és felállt a székről.
  - Gyere. - utasított Noel, és kinyújtotta felém a kezét. Egy ideig tétován néztem a kinyújtott karját, utána a kezébe csúsztattam az enyémet. Felmentünk a lépcsőn, áthaladtunk egy szobán és végül egy erkélyen kötöttünk ki. Gyönyörű volt a kilátás, az óriási fenyőerdőn túl látni lehetett a Västeråshoz messze fekvő hegyeket. Egy ideig csak kapkodtam a levegőt, utána Noelre néztem.
  - Ez gyönyörű! - sóhajtottam. Néhány magasabbra nőtt fenyő ágai közül átszűrődött a fény és megvilágította Noel arcát. A szeme csillogott, a haját szél borzolta. Szívdöglesztően nézett ki.
  - Akárcsak te. - mosolygott. Közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekam és megcsókolt. Miután elengedett, elakadt a lélegzetem. Újra magához húzott, viszont most felkapott az ölébe. Csak most vettem észre, hogy a szoba, amin átmentünk egy hálószoba volt. Noel átvitt engem a helységen, miközben csókolgatott. Végül a nappaliban kötöttünk ki és Noel a kanapén folytatta tovább a kényeztetésem. Hogy volt-e rossz érzésem? Le akartam állni? Egyáltalán nem.

Tizedik fejezet - Linnea

A párnám tiszta könny volt. Olyannyira, hogy ha kifacsarom egy vödör csordultig tele lenne vele. Az egész éjszakát átbőgtem. Amikor megírtam Elisenek a dolgot azzal vígasztalt, hogy Viktor egy gyáva nyúl. Hah, kösz. A helyzet az iskolában sem volt sokkal jobb. Akárhányszor megláttam Viktort a szívembe hasított a fájdalom. Végül is az én hibám volt az egész, de mégis szar volt, hogy ennyi után vége a dolognak. Elise egész nap engem pátyolgatott, és próbált engem mással összeboronálni, sikertelenül. Azt hiszem, most már minden srácban Viktort fogom keresni.
Elise feljött hozzám, és ellátott zsebkendőkkel.
  - Szomorúság szaga van a szobádnak, szellőztessünk. - nyitotta ki az ablakot.
Kinyitottam a szekrényem, és megpillantottam Viktor egyik pulóverét, amit nálam hagyott. Arccal lefelé lefeküdtem az ágyra és bögtem. Azt hiszem, ha felkelek egy óriási tócsa lesz alattam.
  - Kérlek Lin, ne csináld. Megfulladsz a saját könnyeidben.
  - Már szakítottál életedben bárkivel is?
  - Igen. Kidobtam az ablakon az összes közös képet meg ajándékot, és semmi sem emlékeztetett rá.
  - A ruháit inkább visszaadom neki. Össze is pakolom. - pattantam fel. Elszántam magam, hogy túlteszek rajta. Bevágtam a ruháit az egyik táskámba és szóltam Elisenek, hogy induljunk. Néhány perc múlva már Viktorék háza felé tartottunk.
  - És ha valamit még csinálunk mellé? Mondjuk..
  - Nem Elise, én nem fogok busszút állni. Csendben a háttérbe vonulok, bepasizok és féltékennyé teszem.
  - Én ezt a Linneát szeretem! Na csapassuk!
Azt inkább nem árulom el neki, hogy az egyik pólóját meghagytam magamnak. Nem, nem széttépni, szagolgatni. Tiszta dilis vagyok.
  - És, hol laknak?
  - Ott! - mutattam a következő házra. Viktor a lépcsőn ült és cigizett.
  - Viktor cigarettázik? - kérdezte megszeppenve Elise.
  - Fogalmam sem volt róla.
A telefonja a kezében volt, írt valamit. Közelebb mentünk hozzá, de ő továbbra sem vett észre minket. Elise megköszörülte a torkát és Viktor felnézett. Továbbra is gyönyörű szemeivel minket méregetett és felhúzta a szemöldökét.
  - Minek köszönhetem a látogatásotokat?
  - Csak ezt hoztuk. - nyújtottam át neki a táskát. Kinyitotta és belenézett.
  - Kösz.
Egy ideig egymást néztük, utána Elise felé fordultam és intettem neki.
  - Azt hiszem, csak ennyiért jöttünk. Szia!
Megfordultam és elindultunk az úton. Még nem lenne késő visszafordulni. Viktor egy ideig még a tekinetével követett, utána visszaült a lépcsőre.
  - Ezt jól csináltad. Féltem, hogy a nyakába ugrasz és minden el lesu felejtve, de..
  - Így ismersz te engem? - nevettem.
  - Nem, igazából rád sem ismerek. Acél Linnea.
Egy srác jött velünk szemben, lehajtott fejjel. Ha nem megyek arrébb, egymásnak megyünk, viszont így csak a vállunk ütközött össze.
  - Noel, néha nézz fel is, ne csak a lábadat bámuld!
  - He? Ja, szia Elise! És izé..
  - Linnea. - mutatkoztam be.
  - Noel, szolgálatára. - csókolt kezet. Az arcom tiszta vörös lett. Fekete haja kivillant a szürke kapucni alól, a szeme is ugyan ilyen színű volt, és meglepően jól festett.
  - Már megcsináltattad az új tetoválásod?
  - Most jövök a szalonból.
  - Majd megmutatod? A tervek rohadt jól néztek ki, szeretném élőben is látni.
  - Szivi, az olyan helyen van, amit nem mutatok meg minden lánynak. - kacsintott Elisere és lehajtotta a kapucniját. - Hová mentek?
  - Felejteni. Linneának volt egy csúnya szakítása, most elhatároztuk, hogy féltékennyé tesszük a srácot.
  - Esetleg megharagszanak a hölgyek, ha csatlakozom? Utálok egyedül lenni, és otthon csak Mirc lenne a társaságom.
  - Nem, semmi baj.. Noel. - vágtam rá.
  - Ezt örömmel hallom. - mosolygott és mellénk szegődött.
  - Tudtad, hogy Elise egy csomót beszél rólad? Már úgy érzem jobban ismerlek, mint önmagam.
  - Valóban? - pirultam el. Elise karoncsípte Noelt, aki fájdalmat tettetett.
  - Jaj, kardodat szívembe döfted, nemes lovag! Meghalok a fájdalomtól!
  - Attól még, hogy te ki vagy gyúrva, mint egy grizlimedve én..
  - Te tök vézna vagy.
Elise megpróbálta fejbevágni, de Noel elhajolt.
  - Azt hiszem jobb, betöltöm a fal szerepét. - furakodtam be kettejük közé.
  - Jaj Linnea, már imádlak. - karolta át a vállam Noel. Ha eddig vörös volt a képem, most bíbor lett. Már csak az a kérdés, hogy miért csinálom ezt. Rápillantottam a kezére, a középső ujjára egy vasmacska volt tetoválva, a gyűrűsre egy háromszög.
  - Ezeknek van valami jelentése? - mutattam a tetkókra.
  - Őszintén fogalmam sincs. A vasmacskát egy csaj miatt raktam oda, nagyon szerettem őt. Neki is volt ilyen, csak utána félrekefélt én meg kidobtam. A háromszög meg azért van, mert ha metálvillát csinálok össze tudom érinteni a mutató és kisujjam.
  - Áhá. Én is szeretnék mindenképp. Persze csak ilyen kicsi, alig észrevehetőket, mint például egy fecske. De a piercingekért is meg vagyok őrülve.
Noel felhúzta a pulóvere ujját, a csuklójára egy fecske volt varrva.
  - Igazából nekem is van piercingem, a számban. Kivettem, mert néhány napja voltam felvételin, azóta lusta vagyok visszatenni.
  - Felvételin?
  - Ja. Orvosira. Már óvodás koromban is az operálós játékokkal játszottam.
  - Hé Noel, megcsalsz?
  - Én? Dehogy!
  - Eddig akármelyik barátomat mutattam be neked, te mindig leszóltad, most meg teljesen rá vagy mászva Linre.
  - Féltékeny vagy? - kérdezte Noel Elisetől gúnyos hangsúllyal.
  - Fúj, dehogy. Rád a világért sem lennék. Én Lint féltem.
  - Nem kell engem félteni. Emlékezz csak arra, amikor megrúgtam Axelt.
  - Az tényleg durva volt.
  - Beavatnátok?
  - Linnek a volt barátja, Axel igazán szoknyapecér volt, minden jobb nőt egy kicsit.. Megfogdosott. Egyszer Lin is látta és eléggé agresszívaj reagállt..
  - Húú! Nem lettem volna a srác helyében. Vele szakítottál?
  - Nem. Azóta még volt az, akitől jöttünk. Nem volt túl hosszú dolog, én hülye meg azt hittem, hogy másabb a többi srácnál. - sóhajtottam.
  - Aki téged dob az hülye. Azok alapján, amit Elise mondott rólad, ha veled járnék nem engednélek el.
  - Ez édes tőled. - mosolyogtam. Noel is villantott egy félmosolyt, szívdöglesztően nézett ki. Kussoljatok, érzések. - Egyébként hová megyünk?
  - Nem tudom.
  - Én majd éhenhalok. Tudjátok, milyen fárasztó megcsináltatni egy tetoválást?
  - Képzelem. Viszont ha Noel királyfi enni szeretne, akkor teljesítsük be a vágyát.
Végül egy bisztróban kötöttünk ki, ahol Noel állítása szerint isteni finom a kaja. Én rendeltem magamnak egy csirkemelles salátát (mert hát vigyázni kell a nem létező alakomra), Elise egy turmixot, Noel meg egy pizzát. Mind a ketten igazán furcsán nézhettünk rá, amikor kimondta, hogy egy negyven centiset kér.
  - Ne nézzetek rám így, még a végén kiesik a szemetek.
  - Egyébként ti jártok? - bukott ki belőlem a kérdés.
  - Dehogy. Egy ilyen csődtömeggel, mint amilyen Noel sosem randiznék. Csak barátok vagyunk. Egy koncerten találkoztunk.
  - Pontosabban Sleeping With Sirens.
  - Az. Beszélgettünk és kiderült, hogy ő is itt lakik. Furcsa, hogy ahhoz képest, hogy milyen öreg tök kedves.
  - Hé, csak két évvel vagyok idősebb nálatok.
  - Plusz ötezer év. Amikor először megláttam azt hittem, hogy vámpír. Ilyen kis hegyesek a fogai és mint te is látod, nála sápadtabb csak te lehetsz. Mint ha ikrek lennétek.
  - Hát persze. - kortyoltam bele a kólámba. Egy meglehetősen vékony pincérnő kihozta a kaját nekünk, és végig Noelt stírölte. Amikor elment, Elisevel összenevettünk.
  - Jaj Noel, akad itt még egy rajongód. - nyögte ki Elise, aki a nevetéstől alig tudott beszélni.
  - Az a csontváz? Jaj.
  - Minden lány ezt csinálja amikor meglátják. El vannak tőle ájulva, bárhová megyünk.
  - Csak tudnám miért.
  - Azért, mert viszonylag jó a pofaberendezésed. A hajadról inkább nem beszélek, egy fészek rendezettebb ennél.
  - Mi a bajod a hajammal? - túrt bele a sörényébe. Kisöpört a szeméből néhány kósza tincset, és az asztalnak döntötte az állát.
  - És, ti hogyan lettetek barátnők? Ha már sztorizgatunk, ne csak rólam beszéljünk.
  - Igazából nincs különösebb története. Ovi óta ismerjük egymást, de csak felsőben lettünk barátnők. És azóta elviseljük egymást. - adtam meg a választ. Elise a vállamra hajtotta a fejét, és lopott a salátámból.
  - Bah, nyúltáp.
  - És te Noel, ide jártál gimibe?
  - Hűséges vagyok Västeråshoz, igen. Nem hallottál rólam egyszer sem?
Megráztam a fejem. Noel csalódott arcot vágott és elvett egy szelet pizzát.
  - Pedig én voltam a legmenőbb az évfolyamban. Tényleg nem? Pedig akkor voltatok elsősök. Na mindegy. Egyszer úgy mentem iskolába, hogy még négykor buliztam. A házim nem volt meg, viszont az volt a nagyobb baj, hogy még totál részeg voltam. Az órák közepén csak úgy felröhögtem, a srácok alig bírtak vonszolni. Állítólag akkor szakítottam a barátnőmmel, aki utána dühös smsekkel bombázott. Semmire sem emlékszem, ezt is úgy mesélték nekem. Viszont ilyen állapotban is megírtam az aznapi bioszdogát ötösre.
  - A biológia iránti vonzalmad beteges. Én kifejezetten rühellem, és nem is vagyok túl jó belőle. - sóhajtottam.
  - Ez rémes. Most szépen nekiállunk megbeszélni, hogy milyen a tehén bele.
  - Basszus Noel, elvetted az étvágyam. Most abszólút nem vagyok kíváncsi egy tehénre sem. - dorgálta meg Elise Noelt, de ez nem nagyon tántorította el attól, hogy le ne rajzolja egy szalvétára. A hátara is írt valamit, de utána megfordította és felém csúsztatta. Egy igazán kidolgozott tehénbelsőséget láttam maga előtt és egy feliratot, hogy a háta a lényeg. Megfordítottam a szalvétát, amin Noel telefonszáma volt. Elmosolyodtam és zsebrevágtam. Noel is vigyorgott, de ezt jól tudta leplezni az evéssel.
  - Mi ez a vigyorgás? Óó, érzem köztetek a kééémiát. Vagy lehet, hogy ez csak Noel szaga?
Noel Elise felé dobott egy sajtdarabot, ami a szájaban landolt.
  - Mindig elfelejtem, hogy jók a reflexeid.
  - Hát doki, ezt benézted. Elmegyek még egy villáért, igazán csábító ez a saláta. - pattant fel Elise, és kimászott a boxból. Valahogy az az érzésem, hogy össze akar engem hozni Noellel. Amit más esetben értékelnék, de még valahogy nem megy. Mármint nem az, veszettül helyes srác, simán rávetném magam, de tegnap szakítottam. Egy szűzprostinak néznének.
  - Tudtad, hogy változik a szemed színe?
  - Hm?
  - Amikor először néztem, hogy milyen szép a szemed sötétzöld volt, most meg olyan színű, mint a Földközi-tenger.
Látom Noel igazán sajátos módon bókol. Már ha ez vehető annak.
  - Ezt vegyem dícséretnek?
  - Akár. - suttogta és megint villantott egy félmosolyt.
Elise visszatért, kezében egy villával. Átugrott rajtam és közénk húzta a tányérom. Felszúrt a villájával egy darab húst és betömte a szájába.
  - Lin, alig ettél!
  - Nem vagyok annyira éhes.
  - Így is tök deszka vagy, ne akarj még jobban lefogyni.
Elé toltam a tányért és megittam a maradék kólámat. Noel a pizzáját bámulta és felpattant, hogy becsomagolja.
  - Na, hogy tetszik? - vont kérdőre Elise, amint Noel messzebb ért.
  - Mi?
  - Nem mi, hanem ki!
  - Hát..
  - Elpirultál! Szóval tetszik! Háh, tudtam. Ha nem lenne ennyire béna és öreg talán még nekem is bejönne.
  - Nem is az. Olyan.. Laza. Basszus, ezt a szót utoljára alsóban használtam.
  - Igazából tényleg az. Imádom, amikor sztorizgat. A legtöbb izgalmasabb dolog holt részegen történt vele, vagy be volt állva. Az a vicc, hogy ő ilyen életmód mellett is jobb jegyeket kapott, mint én. - sóhajtott és tovább ette a salátám.
  - Itt vagyok hölgyek, lemaradtam valamiről?
  - Semmiről. - néztem Elisere, aki elmosolyodott.
  - Oké, én nem értem, higy csináljátok. Ha csak egymásra néztek már értitek a másikat.
  - Kérlek, mi varázslók vagyunk és telepatikusan beszélünk.
  - Mindent értek. - nevetett és hátradőlt a székén.
Miután Elise bekebelezte a kajámat kifizettük a számlát. Elise hazament, én meg egyedül maradtam Noellel. Ezért még megkapja a magáét.
  - Öhm.. Nem lenne kedved sétálni egyet? Vagy bármit.. - vetette fel Noel.
  - De.
Noel elmosolyodott és a vállamra tette a karját. Ha most látna anya, tuti kinyírna. Mindig is ellenezte, hogy én a népszerűtlenekkel lógok, viszont mára nagyjából megbékélt a gondolattal.
  - És, kedves Linnea, a te testvéred Agaton?
  - Honnan tudod? - húztam össze a szemöldököm.
  - Ismertem. Igazán.. Inkább nem mondok róla rosszat, még a végén megharagszol rám.
  - Rühellem őt, csak nyugodtan. Egyáltalán nem leszek rád zabos.
  - Huh, megnyugodtam. Olyan furcsa, hogy teljesen mások vagytok.
  - Nem te vagy az első, aki ezt megjegyzi. Kábé mindenki Agatont bírja, én meg a háttérben maradok. De nekem így tökéletes.
  - Amikor én voltam felsős szinte az összes évfolyamtársam és néhány fiatalabb is velem akart lógni. Én túl menő voltam ahhoz, hogy mindenkivel barátkozzak, volt egy néhány személyből álló köröm. Jaj, akkor mennyi barátnőm volt, bele sem merek gondolni.
  - Gondolom nagy nőcsábász lehettél.
  - Az nem kifejezés!
Felnevettem, de Noel csak továbbra is vigyorgott.
  - Várj, van egy ötletem! - kiáltott fel.
  - Csupa fül vagyok.
  - Ha én megjelenek a gimitekben, akkor mindenki észrevesz. Tudod, a sztár lét..
  - Igen..?
  - Ne vágj folyton a szavamba, mert elveszítem a vonalat. Na szóval, ha én vinnélek el titeket iskolába, akkor mindenki szemében lépnétek néhány fokot a ranglétrán, mert egy híresség furikáz.
  - Híresség? Látom növelte az egód a sztárság.
  - Még nem fejeztem be. Talán azt a srácot is féltékennyé tudnánk tenni.
  - Így már is jobban hangzik. Megegyeztünk.
Noel még szélesebbre húzta a vigyorát és megszorította a vállam.
A nap a horizont alá siklott, amikor Noellel abbahagytuk a beszélgetést. Felajánlotta, hogy hazakísér, én meg boldogan elfogadtam. Bármit, csak hogy ne kelljen egyedül kennem. Ki tudja, hogy melyik sarokról ugrik elő egy szervkereskedő?
Némán sétáltunk egymás mellett, amíg a mi házunkhoz nem értünk. Noel megállt a járda közepén és a házat méregette.
  - Azta, ezt nehéz lehet takarítani. Rohadt nagy. Az én lakásom ehhez képest egy egérlyuk, pedig az sem túl kicsi.
  - Az a szerencsénk, hogy nem nekünk kell kipucolni.
  - Ja. Majd holnap találkozunk, Linnea. Szia!
Elköszöntem tőle én is, és az ablakból figyeltem, ahogy Noel távolodik.
  - Mit bámulsz? - állt mellém Agaton, aki engem méregetett.
  - Semmit. - suttogtam, és felszaladtam a szobámba. Ahhoz képest, hogy ez egy elég rossz napnak indult, eléggé boldog befejezése lett.