Kilencedik fejezet - Viktor

Eltelt egy újabb hét, és ismét hétfő van. Hurrá, üdvrivalgás. Linnea elfoglalta a szokásos helyét a kinti kanapén, én meg óriási lelkesedéssel bementem Ineshez. Leültem a fotelba, és a karfájára csaptam a kabátom.
  - Szia Viktor! Hogy telt a szünet?
  - Kösz, jól. Magának?
  - Igazából nekem nincsen nagyon szünetem, akkorra is be voltam táblázva. Végig Linneával voltál?
  - Igen.
  - A szüleiddel még mindig nem vagy jóban?
  - Nem mondhatni. Próbálkoznak mindenhová elrángatni, de általában a házira hivatkozva Linneával töltöm az időm.
  - Nem szeretnél velük is lenni?
  - Eddig is tökéletesen megvoltam nélkülük.
  - Egyébként nincs egy testvéred?
  - Csak volt. - mondtam miközben lesütöttem a szemem a földre.
  - Mi történt vele?
  - Az egész az én hibám volt. Ő tíz éves volt, én meg tizenhárom. Anyáék leküldtek minket játszani, mert jött valami ismerősük. Mentünk volna át a zebrán, viszont Jessika labdája kigirult az útra. Kiszaladt érte, de előtűnt a semmiből egy autó, és elgázolta. Egy ideig még gépeken tartották, de nem történt semmi.
  Ines nagy, barna szemeivel az arcomat fürkészte, és írt valamit a füzetébe.
  - Egyébként honnan tudta?
  - Mit?
  - Hogy volt egy testvérem. Szinte senki sem tudja, csak Lin.. Linnea!
  - Viktor, ez csak egy megérzés volt.
  - Kötve hiszem. - makacsoltam meg magam. Már tudom, hogy Linneának miért kellett Inesszel beszélnie.
  - Kérlek, ne őt hibáztasd. Nem akart neked rosszat, ellenkezőleg..
  - Eddig nem is nagyon hittem azt, hogy ő a hibás, de köszönöm a megerősítést. - álltam fel.
  - Viktor, mit csinálsz?
  - Elmegyek. Azt hiszem, beszédem van Linneával.
  - De még van negyed óránk.
  - Kit érdekel? - vágtam be magam mögött az ajtót.
  - Ilyen hamar végeztetek? - mosolygott rám Linnea.
  - Muszáj volt?
  - Mi?
  - Elmondtál mindent Inesnek. Tudok róla.
  - De..
  - Hiába próbálsz mentegetőzni.
Felvettem a kabátom és kiszaladtam az épületből.
  - Viktor! - hallottam a hátam mögött Linnea hangját. Rágyújtottam egy cigarettára és felgyorsítottam a lépteim. Átmentem az út túloldalára. Linnea könnyes szemmel állt az útpadkán és még utoljára a nevemet kiáltotta.

Egész éjszaka alig tudtam aludni. Igazán hosszú kapcsolat volt a miénk, mondhatom. Én továbbra is szeretem őt, viszont számomra megbocsáthatatlan az, amit csinált. Rajtunk gondolkoztam, és mire észbekaptam hajnali négy óra volt. A telefonomat bámultam, és lecseréltem a háttérképet (ami eddig egy közös kép volt). Sóhajtottam egyet és a fal felé fordultam. Lehunytam a szemem, és mikor már félálomban voltam kinyílt a szobám ajtaja. Anya volt az, kezében egy bögrével. Egy ideig engem nézett, utána kiosot és becsukta az ajtót. Vajon minden éjszaka ezt csinálja?

Az iskola rémes volt. Hiányoztak Linnea rémes viccei, a beszólásai és ő maga is. Akárhányszor meglátott, mindig elindultak a másik irányba Elisevel. A szeme vörös volt, megint ugyan olyan lett, mint amikor megismertem. Csak kötöttek hozzá az emlékek.
A matematika terem szinte üres volt még, amikor beültem a helyemre. Kihúzódtam a pad szélére, és elbújtam a könyvem mögé. Az ajtó mellett két lány állt, az egyik mint ha sírna. Jaj, van elképzelésem, kik kehetnek.
  - Ne bőgj miatta! Az ő hibája, hogy volt olyan hülye, hogy elengedett.
  - De én szeretem őt! Azt is miatta csináltam. Hogy Ines tudjon neki segíteni.
  - Inesnek megvannak a módszerei. Emlékezz csak arra, amikor egyszer együtt voltunk ott. A legeltitkoltabb félelmeimet is kihúzta belőlem.
  - De akkor is rosszul esik, hogy az első veszekedésünkkor kidob.
  - Miért, kimondta, hogy szakítani akar?
  - Nem, de csak úgy otthagyott. Egyedül.
  - Lin, amilyen jól nézel ki percek alatt összeszedsz valakit.
  - De nekem nem valaki kell. Mikor végre beleszerettem valakibe elveszítettem. A saját hülyeségem miatt. Én ebbe beleőrülök.
  - Kérlek, ne sírj. Muszáj azt mutatnod neki, hogy jól bírod a dolgot.
  - Hülyeség volt mellé ülni minden órán.
A csengő megszólalt, és egyre többen áramlottak be a terembe. Linnea egy ideig még az ajtóban állt, utána tétován elindult a pad felé. Közénk rakta a könyveit és a kupac mögé bújt. Néha szipogott egyet, és olyankor óriási sebességgel előkotort egy zsebkendőt.
Egy barom vagyok, hogy hagytam elmenni.