Tizenharmadik fejezet - Viktor

Már egy hónapja poshadok ebben a szobában. Miután öngyilkos akartam lenni, bedugtak a diliházba. Csak cigizni engednek ki az udvarra, nehogy megszökjek. Mint ha próbálkoznék ezzel. A napjaimat javarészt gépezéssel töltöm, azon kívül néha be kell ülnöm csoportfoglalkozásokra, ahol félhangosan kiröhögöm a többieket. Miután én nem voltam hajlandó senkivel sem kapcsolatot létesíteni, teljesen magamra maradtam. Van egy lány, aki folyton próbálkozik nálam, hogy ő meg akar ismerni. Én meg őt nem, úgyhogy nem is veszek róla tudomást.
Épp az egyik ilyen tökéletesen rémes napomat unatkoztam át, amikor látogatóm érkezett. Anyáék sem néztek még be hozzám, bár ezt nem is bántam annyira. Mióta közölték, hogy csalódtak bennem, egy szót sem váltottunk. Meglepődésem nem volt alaptalan, mivel szinte senki sem tudta, hogy én hol vagyok. Linnea állt a szobám küszöbén, és engem figyelt. Csak rápillantottam, és kifejezéstelen arccal folytattam a semmit. De legbelül örültem, hogy látom.
  - Szia! - mosolygott rám. Intettem neki, és ő bentebb lépett. Letelepedett az egyik székre, és lesütötte a szemét.
  - Hogy vagy? - kérdezte. Látszott rajta, hogy próbál beszélgetést kezdeményezni, viszont én nem nagyon hagytam. Valahogy az az érzésem, hogy én és a béna dolgaim egy csomó mindenben hátráltattam.
  - Szerinted? Itt van egy gyönyörű seb a csuklómon és egy diliházba vagyok bezárva.
  - Viktor, kérlek ne csináld ezt! Tudod, hogy nem ártani akarnak neked. Ellenkezőleg.
Megvontam a vállam és elkezdtem az ujjaimat tördelni.
  - Egyébként rémesen nézel ki. Úgy festesz, mint egy heroin chic model.
Elmosolyodtam és az arcomhoz kaptam. Végigsimítottam az arccsontomon és magam mellé lógattam a karom. Linnea a szövetkabátjával játszott, és mikor megunta rámemelte a tekintetét. Zöld szemei halványan csillogtak, vastagon ki volt húzva feketével. A szánakozás és a megbánás jelei látszottak az arcán.
  - Azt hiszem jobb, ha nem tartalak fel a dolgodban. - cinikus hangsúly keveredett a hangjába. - Amúgy is van még egy látogatód, biztos szeretne már látni téged.
A döbbenettől elkerekedett szemmel bámultam Linneára, aki kiment az ajtón. Helyette egy szőke lány robbant be a szobába, óriási hanggal ordította, hogy "Szia Viktor, emlékszel még rám?". Ajaj, Henriett. Visszasírom azokat az időket, amiért haragudott rám, mert nem akartam megcsókolni.
  - Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott! Jaj, olyan komor ez a szoba. Valahogy fel kéne dobni..
  - Te.. Te higy kerülsz ide?
  - Anyáék elhoztak rokonlátogatóba, viszont amint megtudták, hogy itt ilyen szuper iskola van rögtön beirattak ide. Hát nem szuper?
Nem, egyáltalán nem az. Henriett volt az utolsó ember, akit jelen pillanatban látni akartam. Kinéztem az ablakon, hátha ez alatt is van egy bokor, amibe beleeshetek ha kiugrom az ablakon.
  - De, szuper.. - dörmögtem erőtlenül. Leült az ágy végébe, én felhúztam a lábaim. Ekkor környékezett meg az a gondolat, hogy ha kimennék cigizni talán lerázhatnám. Vagy egy foglalkozás. Háh, ilyenkor jön jól, hogy teljesen őrült vagyok. - Henriett, nekem most csoportfoglalkozásom lenne, úgyhogy ha nem baj én indulnék..
  - Oda nem ülhetnék be? Tudod, mint barát.
  - Nem hiszem, de azért kedves vagy.. - meg egyébként sem vagy a barátom. - Szóval ő.. Szia.. Izé.. Majd látjuk egymást.
Kicsörtettem a szobából és eljártam a folyósón egy kisebb örömtáncot. A nagyterem felé vettem az irányt, én voltam az első, aki odaért, egy ideig még tudtam élvezni a magányt, ami Henriett után sokkal jobb társaság volt. Kinyújtottam a lábaim és elterpeszkedtem a széken. Néhány pillanat múlva felbukkant az ajtóban egy alacsony, vörös hajú lány. A szemét eltakarták göndör fürtjei, a száját egy sál rejtette el. Leült a velem szemben lévő székre. A zsebemben elkezdett rezegni a telefonom, egy üzenetem érkezett Robintól: "Viktor, minél hamarabb heverd ki ezt a hülye tüdőgyulladást, nálad jobb játékos az egész földön nincs! Mindenki üdvözöl!". Amígy olvastam kiült egy mosoly az arcomra. Egy sóhajtás kíséretében visszacsúsztattam a mobilt a zsebembe és felpillantottam. Az lány eddig gondolom engem nézhetett, mert hirtelen elkapta a tekintetét.
  - Új vagy itt? - szólalt meg. Olyan vékony volt a hangja, hogy alig lehetett hallani.
  - Aha.. Eddig téged sem láttalak.
  - Pedig már bent vagyok egy ideje. Csak eddig még nem nagyon jöttem ki a szobámból. Rémesek a többiek, úgyhogy naphosszatt egy könyvet szoktam bújni. Jaj, megint túl sokat beszélek..
  - Nem, nem is..
  - Te hogy kerültél ide? - tudajolta tőlem, miközben kisöpörte a haját  kék szeméből. Felmutattam a csuklóm, ő egy pillanatra elborzadt, utána elbújt a sálja mögé.
  - A szüleim szerint anorexiás vagyok, de szerintem teljesen normális vagyok.. Sőt, még dagadt is.
A pólója lógott rajta, a nadrágja is bő volt beki, pedig gondolom ez a létező legkisebb méret a gyerekrészlegen. A beszélgetésünket az egyik srác zavarta meg, aki leült a lány mellé két székkel. Egy ideig méregetett minket, utána elővette a telefonját és elkezdett azon babrálni valamit. A lány felpattant és leült mellém.
  - Egyébként Helena a nevem. Gondolom te vagy Viktor, eddig sokszor panaszkodtak arra, hogy mindenkit kinevetsz és nem vagy túl kedves.
  - Ó, valóban? - egy gúnyos mosoly kíséretében pillantottam Helenára. Egy pillanatig megszeppenve meredt rám, utána még jobban elrejtőzött. A többi résztvevő is benyargalt a terembe, csak egy szék volt üres.
  - Elainet ilyen hamar hazaengedték? Ez csoda! - ámuldozott Helena. A sálja lecsúszott az álla alá, még jobban szemügyre tudtam venni. Meglepően kicsi orra és széles szája volt, amit vörösre festett. Amint észrevette, hogy már nem bújhat el semmi mögé, gyorsan visszarántotta a védőfalként szolgaló sálat.
Berobbant a csoportvezető, egy meglehetősen fiatal férfi. A karján vágások díszelegtek, megpróbálta karszalagokkal eltakarni, de nem ment neki. Leült az üres székre, és végigfuttatta a tekintetét rajtunk. Amikor hozzám ért, egy pillanatig megállt, utána továbbhaladt.
  - Szóval, itt van mindenki? Látom igen, kezdjünk is neki! Te ott, Helena mellett.. Még nem láttalak. Bemutatkoznál?
  - A nevem Viktor.. Ő.. Mit mondjak még? - álltam fel.
  - Hogy mi a történeted, és hogy mit szeretnél elérni.. - itt felhúztam a szemöldököm és kérdőn néztem a férfira - Ha nem, hát nem, ülj le. A nevem Leo, üdvözlöm az újakat és a régieket egyaránt...
Innentől valahogy minden egybefolyt, csak a karórámat bámultam és idegesen doboltam az ujjaimmal a combomon. Néhányan előálltak igazán szívszorító sztorikkal, de egyik sem ragadt meg bennem. Miután vége volt, elsőként mentem ki a teremből. Visszasiettem a szobámba és tovább töltöttem volna a napom unatkozással, ha Helena nem rakja be a lábát a becsukódó ajtó elé. Amikor nekicsapódott eltorzult az arca, de nem ment el. Kérdőn néztem rá, mire ő bentebb jött.
  - Nem lenne kedved sétálni?
  - Azt is lehet? Engem eddig csak kísérettel engedtek le, hogy meg ne lógjak.. Pedig nagy a kéztetés.
Ezzel egy halvány mosolyt csaltam az arcára, és felvette a kabátom a szék támlájáról. Csak ekkor vettem észre rajta a lila tolldzsekit. Kikaptam a kezéből és felvettem. A zsebembe süllyesztettem a cigarettás dobozomat és elindultunk az udvar felé. Miután kiléptünk az ajtón Helena egy óriásit szippantott a friss levegőből és megkönnyebbülten sóhajtott.
  - Szóval kedves Viktor, hány éves is vagy?
  - Közelebb vagyok a tizennyolchoz, remélem nem baj, ha ezt a néhány napot lecsalom.
  - Hú.. Én tizenhat vagyok, csak januárban töltöm be a tizenhetet.
  Mindvégig egy kavicsot rugdosott és fel sem nézett. A haja előreomlott, csak most vettem észre, hogy valójában milyen hosszú. Kikerült egy padot, aminek én sikeresen nekiütköztem. Felnevetett, és felpillantott rám.
  - Bocsi csak.. Jaj, megint hülye vagyok, elhallgattam.
  - Miért csinálod ezt?
  - Mit?
  - Akárhányszor mondasz valamit, csendre inted önmagad.
Megvonta a vállát és a szemembe nézett.
  - Otthon nem nagyon díjazták, hogy én megszülettem. Mindenképp fiút akartak megint, és jöttem én. Akárhányszor mondani akartam valamit, ők lepisszegtek. A bátyám igazából viszonylag kedves hozzám, végül is mondhatjuk, hogy ő gondoskodik rólam, és ide is ő dugott be. Végül is hálás vagyok neki, eddig sem kell a szüleimmel egy légtérben lennem. Néhány évvel ezelőtt belekeveredtem a modellek zűrös életébe, ott meg az volt az aranyszabály, hogy: "Ne beszélj, csak mosolyogj!". Igazából teljesen elszoktam attól, hogy valaki dumálni akar velem.
  - Van bátyád? Szerencsés vagy. Nekem húgom volt, de meghalt. A volt batátnőmnek is volt egy ikertestvére, de ő tényleg egy seggfej volt.        - Helena végig mosolygott, az arcáról lecsúszott a kendő, de nem húzta vissza.
  - Szinte teljesen ugyan olyanok vagyunk. Az ő neve Melvin, neki is vörös haja van, csak olyan magas, mint egy felhőkarcoló. És több szeplője van, mint nekem. - Helena felsikított, én meg ijedtemben felkaptam egy ágat. - Basszus Melvin, legközelebb ne csak a semmiből bukkanj fel!
Helena Melvin nyakába csimpaszkodott. Tényleg rohadtul magas volt, még engem is túlnőtt. Elköszöntem tőlük és visszaindultam a szobámba. Lerúgtam a cipőm és elterültem az ágyon. Azt hiszem egyéni sikernek tudhatom be, hogy szereztem magamnak egy barát szerűséget.