Soha életemben nem voltam ennyire boldog. És ez tőlem igazán nagy szó. Vagy legalábbis reméltem, hogy a boldogság játszik közre a dolgokban. Az iskolai átlagom felfelé ível, Noellel egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és sikerült találnom Elisenek egy barátot, Melvin személyében. Valahogy nem tudom elképzelni, hogyan viselik el egymást, de sikerül nekik, és ez a lényeg. Per pillanat is egy duplarandi szerűségen vagyunk, ami abból áll, hogy a mi hangunktól zeng az étterem. Várom, hogy mikor dobják ki a négyesünket.
- Én esküszöm nem csináltam ilyet, ugye Noel? - szabadkozott Melvin, és várakozással teli pillantást vetett Noelre.
- Miről is van szó? - kérdezett vissza két ásítás között szívem választottja, és a karjára dőlt.
- Mindegy, látom nem vagy beszámítható. És te Linnea, csókolóztál már veled azonos nemű emberrel?
- Persze, egyfeszt ezt csinálom.
Noel felém fordult, és egy félmosolyt villantott rám. Visszavigyorogtam rá, és újra Melvin felé fordultam. A hercegem visszahajtotta a fejét a karjára, és egyenletes szuszogást lehetett ezután csak tőle hallani.
- Ébresszük fel? - suttogta Elise, és Noel felé biccentett. Megráztam a fejem.
- Rohadtul fáradt, fogalmam sincs, hogyan bírta eddig. Bár talán jobb lenne, ha hazavinnénk.
- Lehet. - szólalt meg Melvin, és felpattant. Elkezdte rázni Noelt, de ő nem reagállt rá. Végigsimítottam az arccsontja mentén és felnyögött.
- Noel drágam, kelj fel, vagy mi rázunk fel, - duruzsoltam a fülébe gyengéden, mire ő felkapta a fejét. Sóhajtott egyet, és feltápászkodott. Kitántorogtunk a kocsiig, és betuszkoltam Noelt a hátsó ülésre. Az úton végig össze-vissza dőlt, de sikerült egy helyben tartanunk.
A házában feltámogattuk az emeletre, és lefektettük az ágyára. Melvin nélkül én a lépcső alján megálltam volna. Noel eldőlt, mint mint a liszteszsák, amint puha felületet érzett maga alatt.
- Nekem még írnom kellene néhány szakdolgozatot, és készülni a zh-ra..
- Most alszol, és el nem mozdulsz innen, amíg ki nem pihened magad. Vili?
Leültem az ágy szélére, Noel a mellkasára húzott. Megráztam a mutatóujjam a szája előtt, és felkeltem róla. Lecaplattam a konyhába, a lépcsőn majdnem átestem Mircen. Letelepedtem az asztal mellé, és kibámultam az ablakon. A nap leküszott a fenyőerdő mögé, csak az utolsó, lusta sugarai látszódtak.
Karácsony előtt egy kicsivel meglátogattam Viktort, viszont eddig nem engedtem meg magamnak, hogy azon rágódjak, mennyire elutasító volt velem. Őszintén bevallom, hiányzik egy kicsit. Amikor megpillantottam, ha csak egy pillanatra is, de a szívem örömtáncot lejtett. Hozzászoktam jégkék szemeinek rideg pillantásához, amit másokra vetett, és ami ellágyult, amint meglátott engem. A mosolyához, szőke fürtjeihez, a szarkazmusához és.. Hozzá. Viszont aligha hiszem, hogy ő még mindig ennyire ragaszkodna hozzám. Nomeg én már megtaláltam Noelt, akivel a kapcsolatunk sokkal tartósabbnak bizonyul, és valamivel jobban megértjük egymást. Csak amíg ő hétvégén kiereszti a gőzt és hajnalig bulizik, én a tankönyvek fölött görnyedek.
***
- Viktor, jössz már? Még a végén elkésünk. - unszolt Helena. Mostanában kezd belőle is elegem lenni. Akárcsak a többiekből. Hiányzik Linnea, bár ezt eddig nem mertem bevallani magamnak.
- Semmi kedvem még egy ilyem szart végigülni, a többire is csak a te kedvedért mentem.
- Rémes vagy, mostanában szinte meg sem mozdulsz. Úgy festesz, mint egy zombi. Brr.
Helena - hála az égnek - elhagyta a szobát, és újra a kavargó gondolataimmal voltam kettesben.
Néhány óra hasztalan képzelgés után egy kopogás rántott vissza a valóságba. Linnea állt az ajtóban, engem nézett csodás zöld szemeivel.
- Bejöhetek? - kérdezte elhaló hangon, ami szokatlan volt tőle. Megdörgölte az orrát, és reménykedőn rámpillantott. Intettem a kezemmel, az arca menten felderült. Lecövekelt a fal mellett, és nekidőlt. A szobát pásztázta a tekintetével, mindenhová nézett, csak rám nem.
- Miért jöttél?
- Gondoltam meglátogatlak. Semmi hátsó szándék, vagy valami, ha erre gondolnál.
Egy halvány mosolyt csalt az arcomra, felkeltem az ágyból, és melléálltam.
- Szóval.. Hogy vagy? - nézett rám, a szemembe fúrta a tekintetét. Imádom, amikor ezt csinálja.
- Jobban. Mármint.. Kezdem megszokni, hogy úgy kezelnek, mint egy teljesen hülyét.
- Mikor engednek ki?
- Soha napján kiskedden. Szülői beleegyezés kell hozzá, azt meg leshetem, hogy mikor kapom meg. Már egyszer ki akartak tenni, de anya ragaszkodott hozzá, hogy maradjak.
- Képzelheted, nekik milyen rossz. Egyszer voltak nálunk és azt ecsetelték, hogy mennyire hiányzol. Bár nem volt túl meggyőző, egy cseppnyi szomorúság sem hallatszott a hangjukban.
- Hányan tudják?
- Mit?
- Hogy itt vagyok. Robinnak azt adtam be, hogy beteg vagyok, de kicsit gáz, hogy már vagy két hónapja semmi életjelet nem adtam magamról.
- Nem mondtam el senkinek. Henriett sem, pedig nagy volt a kísértés számára, de elintéztem. - megdörzsölte a kezét, ebből a jelből arra következtettem, hogy tényleg elintézhette. Lentebb csúszott a falon, míg nem leült törökülésbe. Követtem példáját, a térdünk összeért. Elfojtott lélegzettel figyeltem, hogy elhúzza-e onnan a sajátját, de nem tette. Szembefordult velem, és az arcomat kémlelte. Ezzel elérte, hogy eszmbe jussanak az Inesszel eltöltött nem túl kellemes órák, amikor ő is ugyan ezt csinálta. Mindig úgy tett, mint ha olvasna a gondolataimban, pedig éreztem, hogy bizonytalan velem kapcsolatban. Egyszer meglátogatott, rendesen kiöntöttem neki a szívem, aminek látszólag felettébb örült. Viszont csak a dolgok felét osztottam meg vele, a többit magamban tartottam.
- Viktor, nekem mindent elmondhatsz. Tudod, hogy nem adom tovább..
- Kivéve Inesnek. - vágtam közbe, meg sem vártam, hogy befejezze a mondandóját.
- Éreztem, hogy csak azért is fel fogod ezt hozni. Miért nem felejthetjük el?
- Tulajdonképpen miattad kerültem ide. Ha te nem jössze be a képbe, akkor máig csak a háttérben lennék, nem hazudnék mindenkinek, élném tovább az elcseszett életem, és csak a cigaretta lenne az egyetlen dolog, ami tönkretenne. Átkozom azt a napot, amikor találkoztunk.
Viktor szavai a szívembe hasítottak. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Vagy elkezdek bőgni és megmutatom, hogy gyenge pontra tapintott, visszavágok, vagy csak hallgatok, és engedem, hogy kitombolja magát. Végül a beszélés mellett döntöttem.
- Az semmi gond, hogy te szólítottál meg, te csókoltál meg, neked is szereped van ebben. Ne próbáld másra hárítani a dolgot. És én még voltam olyan hülye, hogy idejöttem, és ki akartalak hozni.
Felálltam, és kiviharzottam az ajtón. Most, amikor már kiengedhettem volna magamból a könnyeket, még sem sikerült. Bár a lényem egy kis része tudta, hogy igaza van, nem akartam beismerni magamnak. Én tehetek arról, hogy élete végéig egy heggel a csuklóját kell élnie, felszakítottam a sebeket, amelyeket rég begyógyított az idő, és tönkretettem őt, aki mindennél fontosabb volt számomra. Nehezemre esett úgy gondolni rá, mint egy normális emberre, akivel egy kis ideig jártam, mert ismertem minden gyengéjét, hogy valójában bármelyik pillanatban robbanhat, és azt, mennyire törékeny a lelke. Noelt felejtés gyanánt hülyítettem, még sem tudom kiverni a fejemből a Viktorral közös emlékeket. A sors iróniája az, hogy a nap elején még Noelre úgy gondoltam, mint a nagy szerelmemre, de ez a látogatás rádöbbentett, hogy valójában Viktor az, akiben megleltem a társam. Csak voltam olyan hülye, hogy tönkretettem életem legszebb dolgát, azaz a szerelmet, ami hozzá láncolt. Ő volt az életem értelme, az, aki miatt nap mint nap felkeltem az ágyból, a gondolat életett, hogy láthatom. Ki fogom hozni ebből a bolondokházából, bármi ára is van ennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése